Ódzsa és Tabéry
Vannak írók, akik keveset írnak. Van, aki csak néhány novellát vagy néhány verset, de azok remekek. Aztán az élet elsodorja őket az irodalom tájékáról és mással foglalkoznak. Ez különösen igaz arra az időszakra, amikor az írást, a költészetet, az irodalmat a társadalmi megítélés a legvonzóbb alkotó tevékenységnek tartotta. Így volt ez Ady korában, a múlt század elején, és ebben jelen volt a különleges tehetség, Ady Endre varázsa és sikere is, ez bíztatta, sarkallta a verseit élvező, csodáló művelt fiatalokat arra, hogy tollat fogjanak. Aztán jött a nagy háború és ment mindenki arra, amerre az élet sodorta.
Adyt Nagyváradon a század első évtizedében egy fiatal költőkből, írókból, bohémekből alakult baráti társaság vette körül, estéiket együtt töltötték valamelyik vendégszerető váradi kocsmában, a Müllereiben vagy a „bodegában”, beszélgettek, vitatkoztak a világ, a magyarság, az irodalom dolgairól. Közös, nagy feltűnést keltő kötetet adtak ki „A Holnap” címmel, amiben felsejlett egy új irodalmi stílus és egy új költői csoportosulás reménye. A baráti körben gyakran előfordult egy jogászhallgató is, Tabéry Géza. Ő sem menekülhetett az irodalom vírusától és regényeket, drámákat, verseket írt. Közülük a Bolyaiakról szóló Szarvasbika és a bihari politikai csatározások keresztmetszetét nyújtó Frimont palota a kedvencem.
A baráti kör tagjai, köztük Juhász Gyula, Emőd Tamás, Miklós Jutka, Dutka Ákos a háború alatt szétszóródtak, ki erre, ki arra. Tabéry Géza Nagyváradon maradt, újságírói, irodalmi, irodalom-szervezői tevékenysége tette Erdély szerte ismertté a nevét. Ott élt a második világháború után is, amikor a berendezkedett kommunista uralom alatt semmilyen pénzkereseti lehetősége nem maradt, hisz a „burzsoá, reakciós” értelmiség kategóriába esett, vagy ki tudja, épp mert ’19-ben együttműködött a Tanácsköztársasággal: a kommunista leszámolás-politikába mind a két lehetőség belefér.
Édesapám ismerte, tisztelte Tabéryt. Amikor ötvenháromban vagy ötvennégyben egyszer meglátogatta, elvitt magával, hogy gyerekként én is megismerhessem (vagy hogy most mesélhessek róla?). Úgy emlékszem, hogy a Szigligeti utcának a Kőrös felőli vége felé laktak. Kora tavasz lehetett, a lakásban hideg volt, semmilyen fűtés nem működött, feleségével együtt felöltözve üldögéltek az ágy szélén az egyetlen zsúfolt szobában.
Még egyszer láttam később gyerekként Tabéryt, a Szent László templom mellett. Ősz lehetett, a templom oldalára álltak ki a favágók fűrészes állványaikkal, onnan lehetett őket elhívni, hogy felvágják a tüzelőt, Nagyváradon ugyanis kizárólag fával lehetett fűteni. Ott állt Tabéry Géza a fűrészes állványára támaszkodva, és várta, hogy valaki elvigye fát vágni.
Évekkel később valahogy valakik mégis rájöttek arra, hogy Váradon még él egy ember, aki barátja volt Adynak és Csinszkának, és mást érdemel, mint éhenhalást. 1955-től az akkor alakult Ady múzeumnak lett a gondnoka, kutatója.
Apropó Csinszka. Tabéry gyerekkorától a vakációkat Csucsán töltötte, ahol édesapjának voltak érdekeltségei. Ott ismerkedett meg a helybeli társasági életben előkelőnek számító Boncza család Berta lányával. Később ez az ismeretség Svájcban folytatódott, ahova az ambíciós Boncza úr egy leányneveldébe adta a kislányát, és ahol a fiatal Tabéry jogi tanulmányait tökéletesítette. Itt meglátogatta kis csucsai barátnőjét és, mint A csucsai kastély c. könyvéből inkább a sorok között kiderül, igencsak összemelegedtek, többször találkoztak, sőt, Berta megszegte a leánynevelde szigorú szabályait is, csakhogy együtt lehessenek. A barátság később már csak levelezésben folytatódott, Géza volt az, aki Ady verseit elküldte Bertának, majd a lány kérésére megteremtette a kapcsolatát a költővel. Ma így mondanánk, ő hozta össze őket.
Vannak írók, költök, akik keveset írnak, és ezért nem kerülnek be az irodalmi kánonba, hiába keresed a nevüket a hivatalos irodalomtörténetben, a kánon ugyanis a megalkotott mennyiséget is beszámítja. Ilyen volt véleményem szerint Tabéry is.
Vannak színházi rendezők, akik nem az irodalmi kánon, hanem csak a saját ízlésük szerint válogatják a darabokat, amiket színpadra akarnak vinni, mint például Szabó József Ódzsa. Amikor Nagyváradra került, Tabéry már nem élt, csak a felesége, Irénke néni. Ódzsa, aki véletlenül szintén a Szigligeti utcán lakott, többször meglátogatta, érdeklődött, meséltette az idős asszonyt, elkérte Tabéry fennmaradt kéziratait. Talált közöttük egy drámát és egy verset, ami megtetszett neki, így született meg az Álomhajó című előadás a nagyváradi színház színpadán. Ódzsa a darabba beépítette azt a verset, amit megkedvelt, és amit az élete végéig gyakran idézgettünk. Én 1969-től két évig a nagyváradi színház karmestere, tulajdonképpen zenei mindenese voltam. Szabó József rendező úr ideadta a verset, hogy tudnék-e rá zenét szerezni. A vers, egyfajta trubadúrdal, önmagában is muzsikált, élvezet volt dallamot illeszteni hozzá. Rendezői ötletre a zongora meg jómagam is a színpadra kerültünk, ott szólalt meg Papp Magda gyönyörű hangján meg az én csiszolatlan baritonomon a Hattyúdal.
A piros őszi venyige alatt,
A régi, rácsos kertkapu előtt Sebzetten hever s néz fel tereád A szeretőd. A régi rácsos kertkapu előtt Idők rohantak, harmat is esett, Dombok, dérharmat, hattyúdalt dalol, A kedvesed. Idők rohantak, harmat is esett, S a tört hárfáról lepattant a húr, Dúdol s elköszön szép szemeidtől A trubadúr. A tört hárfáról lepattant a húr A trubadúrnak sebén könnyeid Oly nehezek, mint a tavalyi bor, Mely részegít. |
A trubadúrnak sebén könnyeid
Részeg kínná erjednek, mint a bor, Kit néznek majdan szőlő szemeid, A must ha forr? S részeg kínná erjednek, mint a must A félelmetes bús gondolatok, Lábad, ó, ki dalaira táncol, Ha meghalok? A piros őszi venyige alatt, A régi rácsos kertkapu előtt Némán hever már s nem néz tereád A szeretőd. |
Időgép. Ugrás 2008-ra, Ódzsa nyolcvanadik születésnapjának a megünneplésére Nagyváradon, a Filharmónia színpadán, ahol egy nagyszerű Bösendorfer zongora ékeskedett. Ha már van zongora, megkértek, hogy legyek én a zenei háttér. Örömmel vállaltam. Az ünneplés előestéjén Ódzsával felelevenítettük az Álomhajót. Ő nagyon szerette ezt a hajdani előadást, mert számára több volt, mint egy darab bemutatója. Úgy érezte, hogy sikerült az írót legalább post mortem kárpótolnia az évekig tartó elhallgattatásért és az özvegyet azokért a sanyarú évekért, amikor „osztályellenségként” a betevő falatra se volt pénzük. A versre került a szó, és ennyi idő után megpróbáltuk megfejteni: kinek is írhatta Tabéry Géza ezt a trubadúrének-szerű költeményt? Talán a hajdani váradi úrilánynak, feleségének, Puskás Irénnek azaz Irénke néninek? A versformája is különleges, minden szakasz második sora a következő szakasz első sora is lesz egyben.
„Kit néznek majdan szőlő szemeid, a must ha forr?” Irénke néni szeme barna volt. Szinte egyszerre jutott eszünkbe Csinszkának egy fényképe, amelyen a szemeire tökéletesen ráillik a „szőlő” mint jellemző társítás. Másnap este ezt a sejtésünket el is mondtuk a színpadon, sőt, rávettem Ódzsát, hogy a vers egy részletét elevenítsük is fel együtt.
Egyik utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával épp Tabéry Irénke néniről mesélt Ódzsa, és arról, hogy férjére halott poraiban is haragudott, mert arról rendelkezett, hogy őt ne temessék a Tabéry család sírhelyére. Az Álomhajó premierje után, amire eredetileg nem is akart eljönni, Irénke néni mégis meghatottan köszönte meg, hogy Tabéry Géza szavai megszólalhattak a nagyváradi színházban.
Az álom motívuma végigkísérte Szabó József Ódzsát a pályáján, könyvének a címe is ez: Színház álomindulattal. Ódzsa álomhajóját az idő hullámai elsodorták, de színházi krédóját őrzi egyik különösen értékes kolozsvári előadásának a tévéfelvétele, Bálint Tibor Zokogó majom című regényének a színpadi változata, a Sánta angyalok utcája.