Drága Pali, bocsáss meg, csak így tudlak szólítani, ahogy a Te kérésedre minden kolléga szólított. Sokszor gondoltam rád, nemcsak az utóbbi időben, hanem már néhány éve. Most már véglegesen érzem azt, amiről azt gondoltam sokáig, hogy nem következhet be, mert hittem, hogy kell még találkozzunk, ki kell beszéljük, ki kell mondjuk mindazt, amit annak idején, amikor még rengeteget beszélgettünk, nem sikerült kimondanunk. Nem sikerült, mert nagyon a mában éltünk. Nem is az akkori mai napban, hanem abban az órában, abban a percben. Amikor például a tévé kerítése hosszában körülbelül három órán keresztül róttuk az utat oda-vissza, akkor is úgy váltunk el, hogy azt mondtad: „sajnálom, hogy nincs idő, hogy mindent megbeszéljünk, de Júlia már biztos nagyon vár és meg fog szidni”.
A hetvenes években, amikor a Román Televízió magyar szerkesztőségét vezetted és a rádióét (meg a német szerkesztőségek is hozzád tartoztak), Júlia, a feleséged nap közben igencsak ritkán találkozhatott veled, reggel bejöttél a tévébe és a legtöbbször sötétedés után kerültél haza. A tévé volt az életed. Egyedi esélyt kaptál vagy harcoltál ki magadnak, hogy az erdélyi, a romániai magyarság első audiovizuális médiáját Te építsd ki, Te egyengesd az útját, Te találj hozzá szakembereket, Te döntsd el, hogy milyen úton haladjon, miről szóljon, milyen műfajok jelenjenek meg, hogyan közelítse meg a sok-sok kis régióban elhasonult magyar közösségeket. Hamar rá kellett jönnöd ugyanis, hogy például bánságiak közül sokan még nem láttak élő székely embert. Hogy a bihari magyar meg a csíki mennyire másként beszél, másként gondolkozik, mást énekel, más zenére táncol. A történelem viszontagságai, a határok mozgása, az utak állapota széttöredezte, elszigetelte egymástól a Romániában élő magyar kisközösségeket. Nem volt könnyű megtalálni, hogy milyen lehet az a közös nyelv, melyek azok a közös gondolatok, amelyek mindenkit megszólítanak.
Mindezt úgy kellett megoldanod, hogy a magyar televízióműsor létrehozását jóváhagyó Pártnak nagyon pontosan kidolgozott stratégiája és sokszor napra vagy órára leosztott taktikája volt arról, hogy mikor mi jelenjen meg a sajtóban, rádióban, televízióban, és ezeknek semmi köze nem volt a magyar nemzeti kommunikációs létkérdésekhez.
Neked sikerült. Volt hozzá műveltséged és szimatod, hogy kiváló filmes szakembereket, rendezőket, operatőrt, vágót szerződtess, hogy ne olyan tévés újságírókat válogass, akik kitűntek a rendszer elvárásainak a kiszolgálásában, hanem akiktől ügyszeretetet remélhettél. Még ha nem is találtál, mert nem találhattál tapasztalt tévéseket, hisz tévé magyarul korábban nem létezett Romániában, de bíztál abban, hogy a szakmát út közben is el lehet sajátítani, de irányultságot, akaratot, lelkiismeretességet tankönyvből nem lehet megtanulni.
Volt hozzá jó kapcsolatod a Párt vezetőségénél a sógorod által, aki a Központi Bizottságban egy fontos állást töltött be. Azóta sokan köszörülték rajtad ezért a nyelvüket. Mi tudjuk, hogy nincs igazuk, tapasztaltuk, hogy mire voltál képes használni a hátországodat.
Megérezted azt, amit hajdanában Kós Károly fogalmazott meg: dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozunk, ahogy lehet, ahogy tudunk. Ha már az anyaországgal (ki sem volt szabad mondani ezt a szót) csak két évenként találkozhatunk rövid időre, ha a kulturális, művészeti kapcsolatok minimálisak és formálisak, agyonellenőrzöttek, ha magyarországi tévéműsort csak a határ menti megyékben lehet … nem látni, hanem legfeljebb sejteni egy bolhás, sercegő képernyőn, ha a legnagyobb élő magyar írók, színészek, muzsikusok többsége még soha nem lépett fel, nem szólalt meg Erdélyben, és az immár létező magyar adásban sem szabad őket sugározni, nincs más megoldás, mint amit a harmincas években a Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon, a Barabás Miklós Céh, az EMKE vagy a Hitel c. folyóirat kísérelt meg: teljes értékű irodalmi, művészeti, zenei, kulturális életet működtetni idehaza, Erdélyben. Ennek egy kis szeletét kaptad meg, a Te kezedben volt a varázspálca, és Te mindent megpróbáltál, hogy tisztességgel használd. Én nem úgy éreztem, hogy ezt valamiféle előírt vagy vállalt kötelességként csinálod, hanem belülről, legbelső énedből jött a késztetés és a hihetetlen energia.
Mögé álltál minden jó ötletnek. Még akkor is, ha szívtad a fogad, hogy ezt nehéz lesz átverni a cenzúrán, a Központi Bizottság sajtófelelőseinek árgus szemű ellenőrzésén. A legtöbbször mégis sikerült. Sütő András drámáit, amelyek történelmi köntösben az erdélyi magyarság valós problémáiról, sőt a szabad szólást elnyomó diktatórikus hatalomról szóltak, színvonalas, a televízió stúdióiban készült tévéjátékok formájában, románul feliratozva az egész ország nézhette. Voltak falvak, kisvárosok, amelyek lakosai a magyar adás képernyőjén láttak először erdélyi magyar színészeket.
Kihasználtad és átértelmezted a kommunista propaganda minden kulturális, közművelődési elvárását. Szórakoztatni a népet népzenével? Mögé álltál a táncház mozgalomnak. Tudhattad pedig, hogy az elvtársak nem az ősi magyar népzenére gondoltak. A „szórakozzon a nép, de ellenőrizhető keretekben” elv alapján a hatalom által támogatott kórusmozgalom, a falusi hagyományőrző együttesek nyitott kapukat találtak a tévében. Ennek is más volt a jelentése számunkra, a magyar népi hagyományok újjáélesztése és a meglévők életben tartása létkérdésünk volt, a kórusmozgalom, az ének- és táncegyüttesek úgy is mondhatjuk, hogy egy-egy faluközösség csoportos kommunikációs hálózatai voltak. A szlogenek, musszanyagok átértelmezéséből nemcsak máig értékes műsorok születtek, hanem a televízió képernyőjének a varázsa éltette, szakmai igénnyel fejlesztette magukat a mozgalmakat.
Addig Erdélyben nem vagy alig létező zenei műfajok nőhettek ki a tévé szárnyai alatt. Nem sokan tudták, nem is volt rá szükség, hogy tudják, hogy a Siculus könnyűzene fesztiválra, a Régizene fesztiválra, a táncháztalálkozókra a tévé magyar adása majdnem vagy legalább annyit költött, főként a résztvevők utaztatására, szállásra, étkeztetésre, mint maguk a megyei szervek. Szemrebbenés nélkül írtad alá legmerészebb költségvetéseket is, ha magyar rendezvényről volt szó, pedig tudtad, hogy a varázspálca másik végét mások fogják. És baj is lett belőle, pénzügyi ankét indult ellened és a szerkesztőség ellen. Szemünk láttára öregedtél azok alatt a hónapok alatt.
Drága Pali, tudom, hogy nem tartoztam egyfolytában a kedvenceid közé, néha úgy éreztem, nem tudod megbocsátani, hogy amikor egy szerkesztő segítségére lenne szükséged, hogy a főszerkesztőként rád háruló rengeteg hivatalos elvárást teljesíteni tudd, ha engem is megkerestél, a legtöbbször kibújtam alóla, mert épp zenei stúdióban dolgoztam vagy forgattam, mert akárcsak a többi kolléga, a magam kicsi varázsvesszőjével kihasználtam a Te általad biztosított pajzsot és csináltam amit kellett, érezve azt, hogy ez egy véges, időhatáros ténykedés, hogy az ország körülöttünk egyre kevésbé tűri a mi másságunkat, hogy az új trend az egy nyelv, egy kondukátor. De arra is jól emlékszem, hogy amikor egy-egy nagyobb szabású műsorunk jól sikerült, olyan dicséreteket kapott tőled a csapatunk, hogy szinte elszégyelltem magam. Sok mindent, amit akkor rég nem értettem, később, a Te székeden ülve a szerkesztőségben, a magam bőrén tapasztalhattam.
Drága Pali, szétsodort bennünket a sors, de ha igaz amit a Biblia mond, még találkozhatunk. Az idők változtak, valószínűleg mi is változtunk. Annyi minden maradt kimondatlanul, de egy biztos: amíg a Román Televízió Magyar adásáért Te feleltél, amíg ott voltál velünk, volt egy biztonságérzetünk, tudtuk, hogy a közösségünk számára meggyőződésünk szerint jó szándékainkat nem fogja senki akadályozni, hogy amíg lehetőséged van rá, mindent megteszel a szerkesztőségért, sőt a munkatársaidért is, akik úgy fordultak sokszor hozzád, mint egy csodatévőhöz.
Téged sokan „Bodor Pál Diurnusnak” ismernek. Mi Erdélyben a Magyar adás Bodor Pálját gyászoljuk. Drága Pali, nyugodj békében!
Boros Zoltán
