ÁLOMHAJÓ

Ódzsa és Tabéry

Vannak írók, akik keveset írnak. Van, aki csak néhány novellát vagy néhány verset, de azok remekek. Aztán az élet elsodorja őket az irodalom tájékáról és mással foglalkoznak. Ez különösen igaz arra az időszakra, amikor az írást, a költészetet, az irodalmat a társadalmi megítélés a legvonzóbb alkotó tevékenységnek tartotta. Így volt ez Ady korában, a múlt század elején, és ebben jelen volt a különleges tehetség, Ady Endre varázsa és sikere is, ez bíztatta, sarkallta a verseit élvező, csodáló művelt fiatalokat arra, hogy tollat fogjanak. Aztán jött a nagy háború és ment mindenki arra, amerre az élet sodorta.

Adyt Nagyváradon a század első évtizedében egy fiatal költőkből, írókból, bohémekből alakult baráti társaság vette körül, estéiket együtt töltötték valamelyik vendégszerető váradi kocsmában, a Müllereiben vagy a „bodegában”, beszélgettek, vitatkoztak a világ, a magyarság, az irodalom dolgairól. Közös, nagy feltűnést keltő kötetet adtak ki „A Holnap” címmel, amiben felsejlett egy új irodalmi stílus és egy új költői csoportosulás reménye. A baráti körben gyakran előfordult egy jogászhallgató is, Tabéry Géza. Ő sem menekülhetett az irodalom vírusától és regényeket, drámákat, verseket írt. Közülük a Bolyaiakról szóló Szarvasbika és a bihari politikai csatározások keresztmetszetét nyújtó Frimont palota a kedvencem.

A baráti kör tagjai, köztük Juhász Gyula, Emőd Tamás, Miklós Jutka, Dutka Ákos a háború alatt szétszóródtak, ki erre, ki arra. Tabéry Géza Nagyváradon maradt, újságírói, irodalmi, irodalom-szervezői tevékenysége tette Erdély szerte ismertté a nevét. Ott élt a második világháború után is, amikor a berendezkedett kommunista uralom alatt semmilyen pénzkereseti lehetősége nem maradt, hisz a „burzsoá, reakciós” értelmiség kategóriába esett, vagy ki tudja, épp mert ’19-ben együttműködött a Tanácsköztársasággal: a kommunista leszámolás-politikába mind a két lehetőség belefér.

Édesapám ismerte, tisztelte Tabéryt. Amikor ötvenháromban vagy ötvennégyben egyszer meglátogatta, elvitt magával, hogy gyerekként én is megismerhessem (vagy hogy most mesélhessek róla?). Úgy emlékszem, hogy a Szigligeti utcának a Kőrös felőli vége felé laktak. Kora tavasz lehetett, a lakásban hideg volt, semmilyen fűtés nem működött, feleségével együtt felöltözve üldögéltek az ágy szélén az egyetlen zsúfolt szobában.

Még egyszer láttam később gyerekként Tabéryt, a Szent László templom mellett. Ősz lehetett, a templom oldalára álltak ki a favágók fűrészes állványaikkal, onnan lehetett őket elhívni, hogy felvágják a tüzelőt, Nagyváradon ugyanis kizárólag fával lehetett fűteni. Ott állt Tabéry Géza a fűrészes állványára támaszkodva, és várta, hogy valaki elvigye fát vágni.

Évekkel később valahogy valakik mégis rájöttek arra, hogy Váradon még él egy ember, aki barátja volt Adynak és Csinszkának, és mást érdemel, mint éhenhalást. 1955-től az akkor alakult Ady múzeumnak lett a gondnoka, kutatója.

Apropó Csinszka. Tabéry gyerekkorától a vakációkat Csucsán töltötte, ahol édesapjának voltak érdekeltségei. Ott ismerkedett meg a helybeli társasági életben előkelőnek számító Boncza család Berta lányával. Később ez az ismeretség Svájcban folytatódott, ahova az ambíciós Boncza úr egy leányneveldébe adta a kislányát, és ahol a fiatal Tabéry jogi tanulmányait tökéletesítette. Itt meglátogatta kis csucsai barátnőjét és, mint A csucsai kastély c. könyvéből inkább a sorok között kiderül, igencsak összemelegedtek, többször találkoztak, sőt, Berta megszegte a leánynevelde szigorú szabályait is, csakhogy együtt lehessenek. A barátság később már csak levelezésben folytatódott, Géza volt az, aki Ady verseit elküldte Bertának, majd a lány kérésére megteremtette a kapcsolatát a költővel. Ma így mondanánk, ő hozta össze őket.

Vannak írók, költök, akik keveset írnak, és ezért nem kerülnek be az irodalmi kánonba, hiába keresed a nevüket a hivatalos irodalomtörténetben, a kánon ugyanis a megalkotott mennyiséget is beszámítja. Ilyen volt véleményem szerint Tabéry is.

Vannak színházi rendezők, akik nem az irodalmi kánon, hanem csak a saját ízlésük szerint válogatják a darabokat, amiket színpadra akarnak vinni, mint például Szabó József Ódzsa. Amikor Nagyváradra került, Tabéry már nem élt, csak a felesége, Irénke néni. Ódzsa, aki véletlenül szintén a Szigligeti utcán lakott, többször meglátogatta, érdeklődött, meséltette az idős asszonyt, elkérte Tabéry fennmaradt kéziratait. Talált közöttük egy drámát és egy verset, ami megtetszett neki, így született meg az Álomhajó című előadás a nagyváradi színház színpadán. Ódzsa a darabba beépítette azt a verset, amit megkedvelt, és amit az élete végéig gyakran idézgettünk. Én 1969-től két évig a nagyváradi színház karmestere, tulajdonképpen zenei mindenese voltam. Szabó József rendező úr ideadta a verset, hogy tudnék-e rá zenét szerezni. A vers, egyfajta trubadúrdal, önmagában is muzsikált, élvezet volt dallamot illeszteni hozzá. Rendezői ötletre a zongora meg jómagam is a színpadra kerültünk, ott szólalt meg Papp Magda gyönyörű hangján meg az én csiszolatlan baritonomon a Hattyúdal.

A piros őszi venyige alatt, A régi, rácsos kertkapu előtt Sebzetten hever s néz fel tereád A szeretőd. A régi rácsos kertkapu előtt Idők rohantak, harmat is esett, Dombok, dérharmat, hattyúdalt dalol, A kedvesed. Idők rohantak, harmat is esett, S a tört hárfáról lepattant a húr, Dúdol s elköszön szép szemeidtől A trubadúr. A tört hárfáról lepattant a húr A trubadúrnak sebén könnyeid Oly nehezek, mint a tavalyi bor, Mely részegít.

A trubadúrnak sebén könnyeid Részeg kínná erjednek, mint a bor, Kit néznek majdan szőlő szemeid, A must ha forr? S részeg kínná erjednek, mint a must A félelmetes bús gondolatok, Lábad, ó, ki dalaira táncol, Ha meghalok? A piros őszi venyige alatt, A régi rácsos kertkapu előtt Némán hever már s nem néz tereád A szeretőd.

Időgép. Ugrás 2008-ra, Ódzsa nyolcvanadik születésnapjának a megünneplésére Nagyváradon, a Filharmónia színpadán, ahol egy nagyszerű Bösendorfer zongora ékeskedett. Ha már van zongora, megkértek, hogy legyek én a zenei háttér. Örömmel vállaltam. Az ünneplés előestéjén Ódzsával felelevenítettük az Álomhajót. Ő nagyon szerette ezt a hajdani előadást, mert számára több volt, mint egy darab bemutatója. Úgy érezte, hogy sikerült az írót legalább post mortem kárpótolnia az évekig tartó elhallgattatásért és az özvegyet azokért a sanyarú évekért, amikor „osztályellenségként” a betevő falatra se volt pénzük. A versre került a szó, és ennyi idő után megpróbáltuk megfejteni: kinek is írhatta Tabéry Géza ezt a trubadúrének-szerű költeményt? Talán a hajdani váradi úrilánynak, feleségének, Puskás Irénnek azaz Irénke néninek? A versformája is különleges, minden szakasz második sora a következő szakasz első sora is lesz egyben.

„Kit néznek majdan szőlő szemeid, a must ha forr?” Irénke néni szeme barna volt. Szinte egyszerre jutott eszünkbe Csinszkának egy fényképe, amelyen a szemeire tökéletesen ráillik a „szőlő” mint jellemző társítás. Másnap este ezt a sejtésünket el is mondtuk a színpadon, sőt, rávettem Ódzsát, hogy a vers egy részletét elevenítsük is fel együtt.

Egyik utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával épp Tabéry Irénke néniről mesélt Ódzsa, és arról, hogy férjére halott poraiban is haragudott, mert arról rendelkezett, hogy őt ne temessék a Tabéry család sírhelyére. Az Álomhajó premierje után, amire eredetileg nem is akart eljönni, Irénke néni mégis meghatottan köszönte meg, hogy Tabéry Géza szavai megszólalhattak a nagyváradi színházban.

Az álom motívuma végigkísérte Szabó József Ódzsát a pályáján, könyvének a címe is ez: Színház álomindulattal. Ódzsa álomhajóját az idő hullámai elsodorták, de színházi krédóját őrzi egyik különösen értékes kolozsvári előadásának a tévéfelvétele, Bálint Tibor Zokogó majom című regényének a színpadi változata, a Sánta angyalok utcája.

 

nem azt hittük, amit láttunk

1989 őszén már nagyon vártuk. A kommunizmus fellegvárában, Moszkvában a szovjet kommunista pártvezér, Gorbacsov gazdasági és társadalmi átalakítást („peresztrojka”) és politikai, társadalmi nyitást („glaznoszty”) hirdetett; megtörtént a bársonyos forradalom Prágában; Magyarország szovjet rábólintással az osztrák határon át a „szabad világba” engedte a kelet-német turistákat, a magyar kommunista párt az MSZMP-ből az ‘M’ betű kihagyásával demokratikus párttá alakult … csak épp

Romániában méla csend.

A közszolgálati televízió bukaresti székházában takaréklángon pislog a munka, négy éve a tévé mindössze két órányi fekete-fehér adást sugároz este nyolctól tízig, ami főleg a negyed százada uralkodó mindenható diktátor aznapi ténykedéséről szól. A kulturális adás a pártot és vezérét dicsérő „Megéneklünk, Románia” sorozat erősen nacionalista rendezvényeit szerkeszti, a zenei osztály tömegdalokat gyárt, a színházi szerkesztőség tévéjátékok és színházi közvetítések helyett Ceaușescut istenítő verseket kell produkáljon, magyar, német adás négy éve nem létezik.

A magyar adás megszűnése óta zenei rendezőként dolgoztam a televízió és a rádió stúdióiban, szorgalmasan készítettünk felvételeket olyan hangversenyekről is, amelyekről tudtuk, hogy nem kerülhetnek be a két órás adásba.

Soha olyan nyugodt életem nem volt,

de olyan kilátástalan sem.

Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, családunk, barátaink küldték szalagon Váradról, Temesvárról a magyar tévé adásait Tőkés László temesvári lelkész hadakozásáról a püspökével, aztán Tőkés nemcsak a maga személyes elégedetlenségét mondta el, hanem a lakosság kiéheztetéséről, a szabad vélemény-nyilvánítás teljes hiányáról is beszélt. Azt hittük, azonnal letartóztatják.

Feleségemmel, Veronkával ’89 november utolsó hetében leutaztunk Temesvárra, hogy meghallgassuk a bátor lelkészt. A templom felé menet láthatóan filmezett bennünket egy szekus, az oldalán lévő, kamera alakú táskáját forgatta utánunk. A zsúfolásig megtelt templomban egy fiatal, jóképű, jó hangú pap prédikált, szépen felépítette a mondanivalóját, majd lejött a szószékról és református szokás szerint közérdekű közlendők következtek, amiben – rendhagyó módon – elmondta azt is, hogy milyen levelet kapott a püspöktől, mit válaszolt, azon a héten mi történt vele és családjával, hogy egy civil ruhás elvtárs meglátogatta és mit akart tőle stb. Ha valaki az első sorban bekapcsolt egy kazettás magnót, kiváló felvételt készíthetett.

Később, amikor újraindítottuk a magyar tévéadást, akkor értettem meg, hogy a fiatal temesvári lelkész ösztönösen érezte annak

a fegyvernek a hihetetlen erejét,

amit úgy hívnak: nyilvánosság.

Az elérhető legnagyobb nyilvánosság pajzsát tartotta maga elé (magyar, kanadai televízió, SZER), a rendszer pedig, amely tiltakozó kisembereket percek alatt elintézett, akár el is tüntetett, a már nemzetközileg is ismert értelmiségieket megpróbálta megfélemlíteni, de valódi atrocitást már nem követett el ellenük.

Visszavonatoztunk Bukarestbe. Egyik este ballagtam hazafele a tévéből az adások biztonságáért felelő, történetesen magyar felvigyázóval, Ádámmal (tovarășul Adam), aki románul ízig-vérig bukarestiesen, magyarul meg ízes nyelvjárásban beszélt. Tudtam, hogy bár biztonsági, de rendes embernek tartják. A környező sötét kis utcákon (közvilágítás semmi) mondogatni kezdtem, hogy minden mozog a környéken, csak nálunk nem történik semmi. Erre Ádám: „Hallgasson rám! Nem fogja megérni a születésnapját!” Én csak ráztam a fejem hitetlenül. December volt, Ceaușescu születésnapja január 26-án lesz, addig már csak pár hét van, közben az Újév … Később gyakran eszembe jutott Ádám szövege.

Vajon mit tudhatott?

Aztán jöttek a hírek a temesvári tüntetésekről. Az egész ország figyelt, hallgatta a rádiókat, az emberek suttogva adták tovább értesüléseiket. A tévében Ceaușescu külföldi ügynökségek (így mondta: „agenturile străine”) és irredenta beavatkozók ellenséges tevékenységéről beszélt, gyári munkások olvastak fel tiltakozó nyilatkozatokat, Hajdú Győző, az Igaz Szó irodalmi lap főszerkesztője elmondta, hogy Romániában a magyaroknak minden joguk megvan, vannak iskoláik, egyetemi oktatásuk, színházaik, lapjaik és mindezt a Pártnak és Ceaușescunak köszönhetik. Aki látta, a szégyen környékezhette, hisz akkor már se rádiónk, se tévénk nem volt, folyt az iskoláink egyesítése egy-egy román tanintézettel, majd a magyar tagozatok fokozatos elsorvasztása.

Közelgett a karácsony. December 21-én nagygyűlés a Palota téren, a szokásos felállásban. Ceau (îgy emlegettük) a Központi Bizottság épületének erkélyén, az összeverbuvált, szervezett és fegyelmezett tömeg – rendszerint kb.

100.000 ember – a téren.

Veronkával és Simonffy Kati kollégával néztük otthon az élő közvetítést. Ceau a temesvári forradalomról azt állítja, hogy idegen hatalmak kémszervezetei szervezték … a „sokoldalúan fejlett szocializmus” a legmagasabb rendű rendszer …

Beszéd közben egyszer csak elhallgat, a tér jobboldala felé néz, valami zaj hallik, kiáltozás, a világoskék lepedőszerű háttér mögül valaki behúzza a diktátort. A tévékészülék előtt hanyatt dobjuk magunkat. Most! Most megtörténik a rég várt fordulat! Aztán visszajön mégis és folytatja a beszédet. Ígérgetni kezd, a gyermeknevelési pénzt havi 100 lejre fogja emelni. Izgatottabban, gyorsabban beszél,

valami mégis történhetett.

Kimegyünk az utcára. Különlegesen enyhe, barátságos idő van. A Palota téren és környékén átlátszó pajzsos katonák sorakoznak, meglehetősen rendetlenül. Azelőtt sosem láttunk ilyeneket. Nyüzsgő embercsoportok. Az Amzei piac mellett megyünk a Romana tér felé, néhány háziasszony nyugodtan vásárolgat. A Romana tér zsúfolásig telve, a térbe torkolló utcákon fegyveresek. A járdán egy civil ruhás álldogál, bíztat hogy menjünk be a térre. Provokátornak nézem. A mellékutcából látjuk, hogy a tér közepén álló nagy kiterjedésű szobortalapzaton, amelyre N. C. valamilyen szörnyű, ízléstelen emlékművet akart emeltetni, fiatal fiúk – az enyhe decemberben ingujjban – transzparenst lobogtatnak, amelyen ez áll: Jos Ceaușescu! A tömeg üvölt, a kör alakú tér visszhangzik, döng mint egy katlan. Le Ceaușescuval! Hátunkat kiverte a hideg verejték. Lehetetlen! Ilyet Romániában büntetlenül nem mondhat senki, azok a rövid hajú suhancok még gyerekek! Ma már sejtem, hogy szekus tanoncok voltak, a későbbi napokban egy este az állomás környékén egész autóbusznyi majdnem egyforma kicstári civil ruhába öltözött fiatallal találkoztam,

azt mondták: ők forradalmárok.

Menjünk innen, mert lőni fognak, a két éves Marci fiunk otthon van Annuska nénivel. Elindulunk a Știrbei Vodán az északi pályaudvar irányába hazafelé. Alig érünk egy utcával arrébb, lövöldözést hallunk. Nem lehet tudni, hogy honnan jönnek a lövések.

Másnap, december 22-én délelőtt ismét az utcán vagyunk. A főváros legfontosabb sugárútja, a Magheru , amely a Romana tértől az Egyetemig, az Intercontinental szállóig ér, körbe van zárva. Minden mellékutcán páncélos kocsik, pajzsos rohamosztagok. Egy tiszttől kérdezzük, hogy beenged a Magherura, ahol folyik a tüntetés? Azt mondja bemehetünk, de többet nem jöhetünk ki. A sugárúton le-fel hullámzik a tömeg és ütemesen kiabálja: Le a zsarnokkal! Le a kommunizmussal! Öngyilkosok, gondoljuk, hiszen onnan nem szabadul ki senki.

A Palota tér is tele van emberekkel. Különböző irányokba vonuló rendetlen, több száz lelkes csoportok. Találkozunk egy orvos ismerősünkkel, dr. Mihai Pop szemorvossal. Mosolyog, lelkes. A Központi Bizottság tetejéről

felszáll egy helikopter.

Az emberek felszabadultak, vidáman üdvözlik egymást. Ötletem támad (felrémlik ötvenhat), menjünk a Rádióhoz! A Rádióhoz! Többen kiabáljuk, egy csoport arra indul.

Közben máris mást gondolunk, hazarohanunk és Trabantba vágjuk magunkat. Tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve “vágtatunk” be (az idézőjel a max. 90 km/óra Trabantom száguldásának szól) … nem a Rádió, hanem a Televízió udvarára.

Egy héten keresztül csak hálni járok haza, hol nappal, hol éjszaka, Katival váltjuk egymást a négyes stúdióban. Itt van a rég várt pillanat, a hosszú némaság után lehet beszélni, élni, lélegezni. Egyetlen dolog foglalkoztat bennünket. Már legalább öt éve a propagandából még a “románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek” szlogen is eltűnt, az erdélyi magyarok mint

„români de expresie maghiară”

jelennek meg a szónoklatokban, és egyébként a románok legősibb és legádázabb ellenségei. Most itt a pillanat, hogy a forradalom első perceitől jelen legyünk a változásokban, tudassuk a világgal, hogy igenis, a magyarok is támogatják a román forradalmat, hogy ebben a forradalomban a szikra-szerepet egy temesvári magyar pap, Tőkés László játszotta, hogy…

Szinte erőszakkal “citáljuk be” a magyar nagykövetet. Hosszasan kell magyaráznom Szőcs Pálnak, hogy miután a holland, a bolgár, a dán stb. nagykövet már megszólalt és kormányaik támogatásáról biztosította az új román vezetőket, ideje, hogy Magyarország is letegye a garast. Megsértődik. “Ki maga, hol volt eddig, hogy nem ismertem?” Igaza volt, ’83 óta nem utazhattam külföldre és már évek óta nem tartoztam a követségi fogadások meghívottai közé. A nagykövet úr mégis csak bejön a tévébe első tanácsosával, Rudas Ernővel, a későbbi nagykövettel. Egyengetjük az útját az élő adásban való fellépéshez Domokos Gézának, aki

bejelenti az RMDSZ megalakulását …

ami aztán később meg is alakul.

A karácsonyt a televízió négyes stúdiójában töltjük, felváltva. Sikerül beszerveznünk karácsonyi dalokat, megszólal adásban a román televízió létezése óta először: „Mennyből az angyal”. A képernyőn kiíratjuk négy nyelven: “Boldog karácsonyi ünnepeket!” Megrázok egy korondi csengőt: „Megjött a Jézuska!”. Összeölelkezünk a stúdióban jelen levő román kollégákkal. Megjelenünk Simonffy Katival, majd a német kollégákkal a képernyőn, bejátszunk egy részletet a

“Mondod-e még?”

c. filmből, amelyben Sütő András a hajdani és majdani Bethlen Gábor Kollégiumról elmélkedik, amelynek „a viszonylagos örökkévalóság terein mindétig fenn kell maradnia!” A cím előtt megjelenik a szöveg: “A Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja”. Az emberek másnap már azt rebesgették: újra indult a magyar adás. Később tudtam meg: azt az adást többek között Svédországban, Ausztriában és Németországban is látták. Budapesten a Magyar Televízióban Vári Attila, volt kollégánk fordította a román szöveget, televízió történeti pillanatot emlegetett.

A következő napokban a szó szoros értelemben visszafoglaltuk a szerkesztőségi szobákat és 1990. január nyolcadikán megkezdtük a hétfő délutáni három órás magyar nyelvű műsor sugárzását volt kollégákkal és vállalkozó fiatalokkal, mindenféle hivatalos jóváhagyás nélkül, a saját kezdeményezésünkre, a román kollégák egyetértésével. Ez volt

a mi békés média-forradalmunk.

Milyen szépen hangzik mindez. De közben, szinte az első perctől éreztem, hogy valami nem stimmel. A Gara de Nord terén laktunk. December utolsó hetében nap mint nap több ízben félórákig szólt egy gépfegyver. A blokk hatodik emeleti utcai szobájában elkerültük az ablakot, a gyerek ilyenkor a szomszédban egy udvari szobában volt. Egyszer kikukucskáltam a lövések szünetében az utcára, látom, hogy egy idős néni sétáltat egy kisgyereket. Megint lőnek, méternyire a hátuk mögött szikrázik az aszfalt. Tovább sétálnak.

Más. A Tévé Pangratti utcai bejáratához vezető kis utcán megyek a kapu felé. Látom, hogy egy katona a baloldali járdán féltérdre ereszkedve célozza a szembeni első emeleti ablakot. Megállok. Mellettem mondja valaki, hogy egy terrorista van az épületben. Az ablakban megmozdul valami. A katona lő. Látja, hogy mennék előre, leereszti a fegyverét, int, hogy mehetek. Aztán megint hallom, hogy valaki lő.

Más. A tévé udvara napokig tömve volt emberekkel Iliescu felhívására: „Să vină oamenii de bine în apărarea instituțiilor democratice!” Az udvaron tankok, amelyek néha lőnek valahova, messziről is hallatszanak lövések, tízezernyi golyót lőhettek ki naponta. Eltelt akár egy nap is, hogy a tömegből senki nem sebesült meg. Álldogáltak, nyüzsögtek. Aztán egyszer csak Schwáby Feri volt és későbbi operatőr kolléga feldúlva berohan az épületbe: „Mellettem loccsant ki egy embernek az agya!”

Aki lőtt, talán maga sem tudta,

hogy hányadik lövedék az éles.

Más. A 4. Stúdióban rendszeres volt a riadalomkeltés: „a pepsi, amit behoztak, mérgezett!”. „terroristát fogtak el a pincében” és ehhez hasonlók. A szinte éjjel-nappal dolgozó stáb idegei pattanásig feszültek. Csak a két híradós kolléga, aki egy-két évtizede írta és bemondta a szövegeket a szocializmus sikereiről és a diktátor házaspár zsenialitásáról, nos ők nyugodtan üldögéltek egy kis asztalnál, fütyültek minden ijesztgetésre. Amúgy sejtettük, hogy a híradó első emberei a Szekuban tiszti rangot viselnek.

Más. Januárban a tévé épületében kifüggesztettek egy hirdetést, hogy a tévé forradalmárai megalakítanak egy egyesületet, aki részt vett a forradalomban valamilyen módon, jöjjön el. A 4. Stúdió, ahonnan az egyetlen országos kommunikáció folyt, ami nemcsak az utcai eseményeket közvetítette, hanem ott jelentkezett az új országos vezetőség, forradalmi helyszínnek számított. Elmentem. Amikor szétnéztem és ott láttam a híradósokat, a nemzetközi osztály bizalmi embereit, a volt elnök titkárnőjét és a kaput őrző biztonsági kék egyenruhásokat, kifordultam. Ha ezek forradalmárok, nem tartozom közéjük. Mind beléptek az egyesületbe és megkapták a „forradalmároknak” járó anyagi előnyöket: apanázst, üdülőhelyi telket stb. Ma sem bánom, hogy nem maradtam ott.

Akkor, ’89 decemberében, bár sok mindent észre vehettünk volna,

nem azt hittük, amit láttunk,

hanem azt láttuk, amit hittünk.

Addigi életünket egy abszurd, hazug világban éltük, amelyben a körülöttünk lévő valóság megjelenítésére legfeljebb kifinomult irodalmi formákban volt valamelyes lehetőség, az olvasható, hallgatható hazai információknak semmi közük nem volt ahhoz, ami valójában történik az országban. Utazni külföldre, főleg nyugatra csak kiváltságosaknak lehetett, vagy annak, aki végleg elment. Két alapvető értelmi szükséglet, a vélemény szabad kifejezése és az utazási szabadság évtizedek óta nem létezett.

Amikor a fél Európát érintő változások a nyolcvanas évek vége felé beindultak, az ember azt hitte, hogy ami addig volt, legfeljebb egy tévedés, egy lázálom, egy abszurd, múló történelmi epizód volt, ami természetesen elmúlik, el fog múlni, ha másként nem, a tömegek elégedetlensége, fellépése árán. Hittük, hogy a forradalom valódi. Hittük, hogy nincs a nevelésben hatásosan elhintett magyar-gyűlölet, mindössze Ceau próbált ellenségképet állítani. Hittük, hogy egy forradalom meghozza a román-magyar történelmi kibékülést is.

Azt hittük.

Boros Zoltán

Apropó

Apropó GEORGE SOROS.

A neve az utóbbi időben rengeteget szerepel a médiában, tévében, rádióban, interneten, legtöbbször leegyszerűsített pozitív vagy negatív előjellel. Talán azért, mert az utóbbi évtizedek valóságának az a szelete, amely az ő nevével összefüggésben van, rendkívül sokszínű, sokrétű.

A George Soros neve által fémjelzett szervezeteknek például komoly szerepe volt a múlt század végi európai politikai sőt geopolitikai változásokban, a kommunista birodalom lebontásában. A látható, igen hasznos tevékenyének az egyik célja még a berlini fal lebontása előtt egy új, majdani politikai, média- és kulturális elit kialakítása volt. A legtöbb későbbi politikai és media-vezetőnek ez a hálózat lehetőséget teremtett a „szabad világ” megismerésére, alakította a világképét, kinyitott számukra olyan kommunikációs csatornákat, amelyeket korábban nem ismerhettek. Ez annak idején az Egyesült Államok Európára vonatkozó külpolitikai irányvonalának volt bevallottan a része.

Akkor, 1989 előtt és után ez számunkra, akik a bezárt „szocialista táborban” éltünk, ez egy rendkívül pozitív lehetőség volt, egy kapu a világra, valódi segítség a gyökeres rendszerváltás hívei számára. Érdekes, hogy akkor senki sem beszélt Soros pénzéről, hanem a Soros Alapítványok pénzéről. A Soros néven működő NGO-k biztos pénzügyi forrást jelentettek, a szervezésben és a határidők betartásában bízni lehetett. Számtalan, főleg értelmiségi kezdeményezés, lapok, könyvek, konferenciák pénzügyi hátterét biztosították ezek az alapítványok.

A szervezetek félpolitikai jellegét csak két tulajdonsága jelezte. Az egyik a már említett kommunistaellenesség. Ez számunkra talán nem is volt politikai álláspont, hanem mindössze a józan ész és ítélőképesség kifejezése. Ép ésszel egy amerikai nem támogathatta a kommunistákat – gondoltuk. A félpolitikai jellegre még az utalt, hogy a kedvezményezettek nagyobbik fele a liberális értelmiségiek közül került ki. De lehet, hogy ők voltak a tevékenyebbek, ők használták ki jobban az alapítványi támogatás lehetőségeit.

89-ben Európa keleti fele örült, hálás volt ennek az irányzatnak. A mai változások, amelyekben ugyancsak látható szerepe van a hagyományosan Soros nevével címzett NGO- és média-hálózatnak, nem vált ki általános tapsikolást. Ugyanaz a név, ma már más célokkal, amelyeknek Európában vannak támogatói és vannak ellenzői.

Ha valaki azt hiszi, hogy az 56-os menekült, bármilyen zseniálisan ismeri és használja az értéktőzsdék lehetőségeit, látja előre a gyors változásokat (látnok, vagy jól informált …?), szóval hogy Soros György kizárólag a saját és családja konyhabüdzséjéból működtet gyakorlatilag az egész földkerekségen szervezeteket, média-, kulturális és oktatási intézményeket több évtizede, aki ezt komolyan elhiszi, végtelenül naiv kell legyen. Hogy ki a valódi főfinanszírozó, állam, vagy elnökváltozásoktól meg nem zavart, Európában érdekelt pénzügyi körök? Nehéz kideríteni.

Mind a két folyamatban, a 89-esben és a maiban láthatóan jelen van George Soros (ejtsd Szorosz) neve, sőt személye. Az egyik a kommunizmus lebontását célozta meg és mindenki örült, talán még az akkori nomenklatúra tagjai is, akikből később oligarchák lettek.

A mai változások Európa demográfiai és strukturális metamorfózisára irányulnak, amelynek a gyökerei megtalálhatók a Páneurópai Unió létrejöttét megelőző egyeztető folyamatban, Richard Kalergi, a Páneurópai Unió első elnöke műveiben. A nap mint nap látható és egyre inkább nyilvánosan is felvállalt cél közép távon egy kevert összetételű, könnyebben manipulálható tömeg kialakítása az EU területén, a nemzetállamok uniója helyett föderális berendezkedés és egyre erős központi irányítás, magyarán egy könnyebben irányítható Európa kialakítása.

Ennek a folyamatnak lehetnek haszonélvezői és mindenképpen lesznek vesztesei.

SZAVAZATI JOG ÉS FELELŐSSÉG

Olvasom: „az országgyűlési választások során szavazati jog azokat illeti, akik osztoznak ennek politikai felelősségében, azaz viselik a választási eredmények következményeit.”

A határon túli magyarok mindig is viselték a magyarországi választások következményeit. Még akkor is, amikor a választások csak színleltek voltak és nem volt igazi tét.

A rendszerváltás utáni baloldali kormányok – például Medgyesi, Gyurcsány stb. miniszterelnöksége idején – a határon túlra érkező, első sorban a magyar kultúrát és oktatást támogató évi juttatás annyira lecsökkent, hogy még a Magyarországon hivatalosan, minimálbérért dolgozó erdélyi munkások adóinak, járulékainak az összegét is alig érte el.

Nem volt tehát támogatás, hanem csak egy összeg visszautalása, amelyből, sem az adóból, sem például az egészségügyi biztosítás összegéből a magyar adóhivatalnak mindezt befizető határon túli ‘vendégmunkás’ semmilyen előnyben nem részesült: egészségbiztosítást legfeljebb a jóval drágább ideiglenesen ott tartózkodó külföldi árkategóriában vehetett volna igénybe.

Ugyanakkor a Magyar Állandó Értekezlet sem működött, tehát nyílt, hivatalos, rendszeres kommunikációra sem volt lehetőség a magyarországi vezetők és a határon túli magyarok között.

Hamis, rosszindulatú, kicsinyes, önző ösztönökre számító a propaganda a határon túli magyar állampolgárok szavazati joga ellen, és tele van hazugságokkal, rágalmakkal. Gyűlöletre uszít egy több milliós közösség ellen.                                                                                                                                                           Boros Zoltán

Búcsú Bodor Páltól

Drága Pali, bocsáss meg, csak így tudlak szólítani, ahogy a Te kérésedre minden kolléga szólított. Sokszor gondoltam rád, nemcsak az utóbbi időben, hanem már néhány éve. Most már véglegesen érzem azt, amiről azt gondoltam sokáig, hogy nem következhet be, mert hittem, hogy kell még találkozzunk, ki kell beszéljük, ki kell mondjuk mindazt, amit annak idején, amikor még rengeteget beszélgettünk, nem sikerült kimondanunk. Nem sikerült, mert nagyon a mában éltünk. Nem is az akkori mai napban, hanem abban az órában, abban a percben. Amikor például a tévé kerítése hosszában körülbelül három órán keresztül róttuk az utat oda-vissza, akkor is úgy váltunk el, hogy azt mondtad: „sajnálom, hogy nincs idő, hogy mindent megbeszéljünk, de Júlia már biztos nagyon vár és meg fog szidni”.

A hetvenes években, amikor a Román Televízió magyar szerkesztőségét vezetted és a rádióét (meg a német szerkesztőségek is hozzád tartoztak), Júlia, a feleséged nap közben igencsak ritkán találkozhatott veled, reggel bejöttél a tévébe és a legtöbbször sötétedés után kerültél haza. A tévé volt az életed. Egyedi esélyt kaptál vagy harcoltál ki magadnak, hogy az erdélyi, a romániai magyarság első audiovizuális médiáját Te építsd ki, Te egyengesd az útját, Te találj hozzá szakembereket, Te döntsd el, hogy milyen úton haladjon, miről szóljon, milyen műfajok jelenjenek meg, hogyan közelítse meg a sok-sok kis régióban elhasonult magyar közösségeket. Hamar rá kellett jönnöd ugyanis, hogy például bánságiak közül sokan még nem láttak élő székely embert. Hogy a bihari magyar meg a csíki mennyire másként beszél, másként gondolkozik, mást énekel, más zenére táncol. A történelem viszontagságai, a határok mozgása, az utak állapota széttöredezte, elszigetelte egymástól a Romániában élő magyar kisközösségeket. Nem volt könnyű megtalálni, hogy milyen lehet az a közös nyelv, melyek azok a közös gondolatok, amelyek mindenkit megszólítanak.

Mindezt úgy kellett megoldanod, hogy a magyar televízióműsor létrehozását jóváhagyó Pártnak nagyon pontosan kidolgozott stratégiája és sokszor napra vagy órára leosztott taktikája volt arról, hogy mikor mi jelenjen meg a sajtóban, rádióban, televízióban, és ezeknek semmi köze nem volt a magyar nemzeti kommunikációs létkérdésekhez.

Neked sikerült. Volt hozzá műveltséged és szimatod, hogy kiváló filmes szakembereket, rendezőket, operatőrt, vágót szerződtess, hogy ne olyan tévés újságírókat válogass, akik kitűntek a rendszer elvárásainak a kiszolgálásában, hanem akiktől ügyszeretetet remélhettél. Még ha nem is találtál, mert nem találhattál tapasztalt tévéseket, hisz tévé magyarul korábban nem létezett Romániában, de bíztál abban, hogy a szakmát út közben is el lehet sajátítani, de irányultságot, akaratot, lelkiismeretességet tankönyvből nem lehet megtanulni.

Volt hozzá jó kapcsolatod a Párt vezetőségénél a sógorod által, aki a Központi Bizottságban egy fontos állást töltött be. Azóta sokan köszörülték rajtad ezért a nyelvüket. Mi tudjuk, hogy nincs igazuk, tapasztaltuk, hogy mire voltál képes használni a hátországodat.

Megérezted azt, amit hajdanában Kós Károly fogalmazott meg: dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és élni akarunk, tehát dolgozunk, ahogy lehet, ahogy tudunk. Ha már az anyaországgal (ki sem volt szabad mondani ezt a szót) csak két évenként találkozhatunk rövid időre, ha a kulturális, művészeti kapcsolatok minimálisak és formálisak, agyonellenőrzöttek, ha magyarországi tévéműsort csak a határ menti megyékben lehet … nem látni, hanem legfeljebb sejteni egy bolhás, sercegő képernyőn, ha a legnagyobb élő magyar írók, színészek, muzsikusok többsége még soha nem lépett fel, nem szólalt meg Erdélyben, és az immár létező magyar adásban sem szabad őket sugározni, nincs más megoldás, mint amit a harmincas években a Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon, a Barabás Miklós Céh, az EMKE vagy a Hitel c. folyóirat kísérelt meg: teljes értékű irodalmi, művészeti, zenei, kulturális életet működtetni idehaza, Erdélyben. Ennek egy kis szeletét kaptad meg, a Te kezedben volt a varázspálca, és Te mindent megpróbáltál, hogy tisztességgel használd. Én nem úgy éreztem, hogy ezt valamiféle előírt vagy vállalt kötelességként csinálod, hanem belülről, legbelső énedből jött a késztetés és a hihetetlen energia.

Mögé álltál minden jó ötletnek. Még akkor is, ha szívtad a fogad, hogy ezt nehéz lesz átverni a cenzúrán, a Központi Bizottság sajtófelelőseinek árgus szemű ellenőrzésén. A legtöbbször mégis sikerült. Sütő András drámáit, amelyek történelmi köntösben az erdélyi magyarság valós problémáiról, sőt a szabad szólást elnyomó diktatórikus hatalomról szóltak, színvonalas, a televízió stúdióiban készült tévéjátékok formájában, románul feliratozva az egész ország nézhette. Voltak falvak, kisvárosok, amelyek lakosai a magyar adás képernyőjén láttak először erdélyi magyar színészeket.

Kihasználtad és átértelmezted a kommunista propaganda minden kulturális, közművelődési elvárását. Szórakoztatni a népet népzenével? Mögé álltál a táncház mozgalomnak. Tudhattad pedig, hogy az elvtársak nem az ősi magyar népzenére gondoltak. A „szórakozzon a nép, de ellenőrizhető keretekben” elv alapján a hatalom által támogatott kórusmozgalom, a falusi hagyományőrző együttesek nyitott kapukat találtak a tévében. Ennek is más volt a jelentése számunkra, a magyar népi hagyományok újjáélesztése és a meglévők életben tartása létkérdésünk volt, a kórusmozgalom, az ének- és táncegyüttesek úgy is mondhatjuk, hogy egy-egy faluközösség csoportos kommunikációs hálózatai voltak. A szlogenek, musszanyagok átértelmezéséből nemcsak máig értékes műsorok születtek, hanem a televízió képernyőjének a varázsa éltette, szakmai igénnyel fejlesztette magukat a mozgalmakat.

Addig Erdélyben nem vagy alig létező zenei műfajok nőhettek ki a tévé szárnyai alatt. Nem sokan tudták, nem is volt rá szükség, hogy tudják, hogy a Siculus könnyűzene fesztiválra, a Régizene fesztiválra, a táncháztalálkozókra a tévé magyar adása majdnem vagy legalább annyit költött, főként a résztvevők utaztatására, szállásra, étkeztetésre, mint maguk a megyei szervek. Szemrebbenés nélkül írtad alá legmerészebb költségvetéseket is, ha magyar rendezvényről volt szó, pedig tudtad, hogy a varázspálca másik végét mások fogják. És baj is lett belőle, pénzügyi ankét indult ellened és a szerkesztőség ellen. Szemünk láttára öregedtél azok alatt a hónapok alatt.

Drága Pali, tudom, hogy nem tartoztam egyfolytában a kedvenceid közé, néha úgy éreztem, nem tudod megbocsátani, hogy amikor egy szerkesztő segítségére lenne szükséged, hogy a főszerkesztőként rád háruló rengeteg hivatalos elvárást teljesíteni tudd, ha engem is megkerestél, a legtöbbször kibújtam alóla, mert épp zenei stúdióban dolgoztam vagy forgattam, mert akárcsak a többi kolléga, a magam kicsi varázsvesszőjével kihasználtam a Te általad biztosított pajzsot és csináltam amit kellett, érezve azt, hogy ez egy véges, időhatáros ténykedés, hogy az ország körülöttünk egyre kevésbé tűri a mi másságunkat, hogy az új trend az egy nyelv, egy kondukátor. De arra is jól emlékszem, hogy amikor egy-egy nagyobb szabású műsorunk jól sikerült, olyan dicséreteket kapott tőled a csapatunk, hogy szinte elszégyelltem magam. Sok mindent, amit akkor rég nem értettem, később, a Te székeden ülve a szerkesztőségben, a magam bőrén tapasztalhattam.

Drága Pali, szétsodort bennünket a sors, de ha igaz amit a Biblia mond, még találkozhatunk. Az idők változtak, valószínűleg mi is változtunk. Annyi minden maradt kimondatlanul, de egy biztos: amíg a Román Televízió Magyar adásáért Te feleltél, amíg ott voltál velünk, volt egy biztonságérzetünk, tudtuk, hogy a közösségünk számára meggyőződésünk szerint jó szándékainkat nem fogja senki akadályozni, hogy amíg lehetőséged van rá, mindent megteszel a szerkesztőségért, sőt a munkatársaidért is, akik úgy fordultak sokszor hozzád, mint egy csodatévőhöz.

Téged sokan „Bodor Pál Diurnusnak” ismernek. Mi Erdélyben a Magyar adás Bodor Pálját gyászoljuk. Drága Pali, nyugodj békében!

 

Boros Zoltán

Hello world!

Welcome to WordPress.com. This is your first post. Edit or delete it and start blogging!