Minden ruszki

 

Jó na­pot kí­vá­nok! – kö­szönt tisz­te­let­tel az egye­tem ka­pus­nő­jé­nek V.L. A nő, aki a Horea ut­cai volt Marianum alag­so­rá­ban la­kott és en­nek fe­jé­ben egy sze­rény fi­ze­té­sért be­töl­töt­te az épü­let­ben mű­kö­dő Bo­lyai Egye­tem ka­pus tisz­tét, szi­go­rú­an bó­lin­tott. V.L. alig ment fel né­hány lép­cső­fo­kon, utá­na szólt.

– Ma­gát nem V.L.-nek hív­ják?

– De igen.

– Van egy bo­rí­ték­ja ami­re az van rá­ír­va, hogy sür­gős.

V.L. át­vet­te a bo­rí­té­kot, amely – úgy lát­szott – nem pos­tán ér­ke­zett, ha­nem va­la­ki le­te­het­te a ka­pu­hoz. Nem nyi­tot­ta ki rög­tön, mert már úgy­is el­ké­sett, és épp po­li­ti­kai gaz­da­ság­tan óra volt, amit a nagy te­rem­ben tar­tot­tak az egész történelem-fi­lo­ló­gia kar min­den má­sod­éves­ének egy­szer­re. Aki nem jött ide­jé­ben, már nem is me­he­tett be: ké­sés nem volt, csak hi­ány­zás.

Be­si­e­tett a te­rem­be, le­ült egyik év­fo­lyam­tár­sa mel­lé. Az aj­tón épp ak­kor jött be a ta­nár, a do­bo­gó­ra ment és foly­tat­ta Marx Tő­ké­jé­nek az is­mer­te­té­sét. V.L. tör­té­ne­lem sza­kos volt, nem iga­zán ér­tet­te, hogy mi kö­ze a hoz­zá­adott ér­ték­nek és a pro­fit­nak az athé­ni de­mok­rá­ci­á­hoz, de a na­gyob­bik baj az volt, hogy a szám­tan nem ta­rto­zott a ked­venc tan­tár­gyai kö­zé és ezért is ment hu­mán egye­tem­re.

Majd el­ké­rem a kol­le­ga jegy­ze­tét – gon­dol­ta és bon­to­gat­ni kezd­te a le­ve­let. Édes­ap­ja írt. Kö­zöl­te, hogy a test­vé­re, V.L. nagy­báty­ja, meg­halt Bu­da­pes­ten, és a csa­lád sze­ret­né, ha el­men­né­nek a te­me­tés­re. Eb­ben az év­ben (ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­ha­tot írunk) le­he­tett há­bo­rú óta elő­ször sza­ba­don, ma­gán­sze­mély­ként utaz­ni Ma­gya­ror­szág­ra, az út­le­ve­let egy el­ha­lá­lo­zá­si ér­te­sí­tés alap­ján egy-két nap alatt kéz­be ad­ták.

V.L. so­ha nem lát­ta nagy­báty­ját, na­gyon so­ká­ig nem is tud­ta, hogy ap­já­nak test­vé­re van. Két év­vel ez előtt, az érett­sé­gi ban­kett után édes­ap­ja egy es­te le­ül­tet­te és el­mond­ta, hogy a csa­lád a há­bo­rút kö­ve­tő­en ket­té­sza­kadt. Ő Te­mes­vá­ron ma­radt, a szü­lei há­zá­ban. Báty­ja jól me­nő ügy­véd volt, aki ro­mán és né­met tu­dá­sá­nak kö­szön­he­tő­en rend­sze­re­sen vál­lalt fel olyan ügye­ket, ame­lye­ket Bu­da­pes­ten vagy Bécs­ben tár­gyal­tak. Úgy dön­tött, hogy Ma­gya­ror­szá­gon ma­rad. Köz­vet­le­nül a há­bo­rú be­fe­je­zé­se­kor még ta­lál­koz­tak Bu­da­pes­ten, hív­ta, hogy ma­rad­jon ő is ott, de ké­sőbb a ha­tár le­zá­rult és rö­vid idő után a le­ve­le­zé­sük is meg­sza­kadt. Csak öt­ven­há­rom­ban tud­ta meg, hogy báty­ja köz­ben há­rom évig bör­tön­ben ült, mert úgy­mond „hor­thysta” köny­ve­ket ta­lál­tak ná­la.

Az igaz­ság az volt, hogy a há­bo­rú után, még a pénz­be­vál­tás előtt, si­ke­rült meg­vá­sá­rol­nia egy szép pol­gá­ri la­kást a Jó­zsef kör­úton. La­ká­sa meg­tet­szett az egyik szom­széd­nak, aki egy föld­szin­ti két szo­bá­ban la­kott, de hir­te­len kar­ri­ert fu­tott be, mint „volt el­len­ál­ló” Ez az el­len­ál­lás ab­ban me­rült ki, hogy ami­kor az oro­szok el­fog­lal­ták Bu­da­pes­tet, hoz­zá is be­köl­töz­tet­tek egy tisz­tet, aki­nek cso­ko­lá­dé és vod­ka el­le­né­ben nem­csak élel­met szer­zett a fe­ke­te­pi­a­con, ha­nem an­nak kö­ve­te­lő­zé­sé­re („bárisnya, bárisnya!”) a Rá­kó­czi té­rről egyik ré­gi is­me­rő­se se­gít­sé­gé­vel egy lányt is ho­zott. Az orosz há­lá­ból ne­ki­aján­dé­ko­zott egy kis be­ke­re­te­zett Sztá­lin ké­pet, amit az egyik ki­tűn­te­té­se mel­lé ka­pott. Az­tán, ami­kor a kom­mu­nis­ták meg­bíz­ha­tó ká­de­re­ket ke­res­tek, meg­je­lent a Sztá­lin kép­pel a párt­bi­zott­ság­nál, ahol azon­nal ki­ne­vez­ték „kör­úti meg­bí­zott­nak”.

Egy ilyen ma­gas be­osz­tá­sú elv­társ­nak vi­szont már nem il­lett a föld­szint ket­tő­ben egy sö­tét kis suf­ni­ban lak­ni, ami­kor a bur­zsoá ügy­véd úr el­fog­lal­ja a az el­ső eme­let fe­lét. Fel­je­len­tet­te, hogy hor­thysta köny­ve­ket tart a há­zá­ban. Egy éj­sza­ka bőr­ka­bá­to­sok je­len­tek meg, a ház­ku­ta­tás so­rán jó né­hány, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött nyom­ta­tott jo­gi szak­köny­vet ta­lál­tak, és ez elég volt ah­hoz, hogy azon­nal el­vi­gyék. A „kör­úti meg­bí­zott” két hét múl­va be­köl­tö­zött a la­kás­ba. Még a bú­to­ro­kat sem cse­rél­te le.

Az ügy­vé­det más­fél évig tar­tot­ták „elő­ze­tes le­tar­tóz­ta­tás­ban”, az­tán el­ítél­ték „a szo­ci­a­lis­ta rend el­le­ni buj­to­ga­tás” cí­mén. Öt­ven­há­rom őszén sza­ba­dult, de egész­sé­ge meg­rok­kant, egy kül­vá­ro­si társ­bér­let­ben nyo­mor­gott ál­lás nél­kül, és most el­ha­lá­lo­zott.

Az elő­adó ta­nár, K.H. épp ar­ról be­szélt, hogy a szo­ci­a­lis­ta gaz­da­ság azért ma­ga­sabb ren­dű, mert a pro­fit nem hol­mi ka­pi­ta­lis­ta tu­laj­do­no­so­ké, ha­nem a né­pé, amely a ha­tal­mat a de­mok­ra­ti­ku­san meg­vá­lasz­tott ve­ze­tői út­ján gya­ko­rol­ja.

Csen­get­tek, V.L. szü­net­ben meg­ke­res­te az év­fo­lyam­fe­le­lős ta­nár­se­gé­det és meg­mu­tat­ta a le­ve­let. El­ső éves ko­rá­ban ezt még nem mer­te vol­na meg­tenni. De az utób­bi hó­na­pok­ban va­la­hogy mint­ha eny­hült vol­na a lég­kör. Má­jus­ban a Bo­lyai egye­tem ki­rán­du­lást szer­ve­zett Deb­re­cen­be, a ko­lozs­vá­ri di­á­kok az ot­ta­ni tu­do­mány­egye­tem hall­ga­tó­i­val is­mer­ked­tek, ba­rát­koz­tak, az uta­zás már nem tűnt épp olyan le­he­tet­len­nek.

A ta­nár­se­géd egyi­ke volt azok­nak a fi­a­tal ta­ná­rok­nak, akik a sze­mi­ná­ri­u­mo­kon nem ra­gasz­kod­tak szó sze­rint az elő­adá­sok anya­gá­hoz, ha­nem igye­kez­tek együtt­gon­dol­ko­dás­ra ser­ken­te­ni a di­á­ko­kat, ezért kü­lö­nö­sen nép­sze­rű volt kö­zöt­tük. A le­vél el­ol­va­sá­sa után azt mond­ta: írj egy kér­vényt, én jó­vá­ha­gya­tom a dé­kán­nal és pró­báld meg­sze­rez­ni az út­le­ve­let.

V.L. ro­han­va ment a rend­őr­ség út­le­vél-osz­tá­lyá­ra, fel­mu­tat­ta az el­ha­lá­lo­zást iga­zo­ló ok­ira­tot és más­nap kéz­be kap­ta az út­le­ve­let. Az el­ső és egyet­len nem­zet­kö­zi gyors­sal Bu­da­pest­re uta­zott.

A vo­na­ton, fő­ként Biharkeresztes után, va­la­mi fur­csa iz­ga­lom száll­ta meg. Az uta­sok, fő­leg a fi­a­ta­lab­bak, han­go­san be­szél­get­tek, vi­tat­koz­tak, Hrus­csov ne­ve több­ször is el­hang­zott, Rá­ko­sit, Nagy Im­rét, majd – ne­vet­ve – Kucsera elv­tár­sat em­le­get­ték. Szol­no­kon már egy szer­ve­zett­nek tű­nő cso­port szállt fel, fi­a­ta­lok vol­tak, a be­szél­ge­té­sek­ből csak annyi de­rült ki, hogy „kül­dött­ség­be men­nek” bu­da­pes­ti di­ák­tár­sa­ik meg­hí­vá­sá­ra.

V.L.-nek nem vol­tak ide­ge­nek a hal­lot­tak. Az in­ter­ná­tus­ban egy ti­zen­két ágyas szo­bá­ban la­kott. Ami­kor be­fo­gad­ták, ki­fi­zet­te a szo­ba­fe­le­lős­nek a kö­zö­sen vá­sá­rolt Pi­o­nír rá­dió árá­ból a rá­eső részt. Es­tén­ként hall­gat­ták a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió adá­sa­it, ame­lyet ret­te­ne­te­sen za­var­tak, de a több­ször is­mé­telt hír­adás­ok­ból még­is csak meg­ér­tet­ték, hogy Ma­gya­ror­szá­gon a han­gu­lat Rá­ko­si vi­szony­la­gos hát­tér­be ke­rü­lé­se óta meg­vál­to­zott, hogy de­mok­rá­ci­á­ról, sza­bad vá­lasz­tá­sok­ról be­szél­nek és egy­mást érik a tűn­te­té­sek.

A Nyu­ga­ti pá­lya­ud­va­ron édes­ap­ja vár­ta, aki egy ko­ráb­bi vo­nat­tal ér­ke­zett Te­mes­vár­ról. Rö­vi­den el­mond­ta test­vé­re ha­lá­lá­nak a kö­rül­mé­nye­it, és V.L. szá­má­ra szo­kat­lan nyílt­ság­gal be­szélt a kon­cep­ci­ós per­ről, ar­ról, hogy a la­kás­ban az­óta is ugyan­az az elv­társ la­kik, aki köz­ben a fő­vá­ro­si párt­bi­zott­ság tag­ja lett.

A te­me­té­sen csak né­há­nyan vol­tak. Raj­tuk kí­vül az el­hunyt két szom­széd­ja és egy volt bör­tön­tár­sa, aki­vel az el­han­to­lás után hossza­san el­be­szél­get­tek, most tudták meg, hogy milyen ret­te­ne­tes körülmények voltak a börtönben. Az­nap éj­sza­ka a nagy­bá­csi sze­gé­nyes szo­bá­já­ban alud­tak, más­nap pe­dig el­in­dul­tak, hogy vo­nat­je­gyet vá­sá­rol­ja­nak. Na­gyon ne­he­zen ver­gőd­tek be a bel­vá­ros­ba, mert csak egy-két zsú­fo­lá­sig meg­telt busz köz­le­ke­dett, a Kör­úton pe­dig nem járt sem­mi, se vil­la­mos, se au­tó­busz. Az ut­ca kö­ze­pén em­ber­cso­por­tok igye­kez­tek va­la­ho­va, az As­to­ria szál­ló irá­nyá­ba. Aka­rat­la­nul be­le­sod­ród­tak a tö­meg­be.

V.L. félt. Eszé­be ju­tot­tak az ott­ho­ni es­ti hall­ga­tá­sok, szü­lei halk han­gú, foj­tott be­szél­ge­té­sei a kony­há­ban, egyik osz­tály­tár­sa, aki egy nap nem jött is­ko­lá­ba, majd ami­kor meg­je­lent, egy pi­o­nír­gyű­lést ren­dez­tek, és az is­ko­la ud­va­rán ki­pel­len­gé­rez­ték né­hány tár­sá­val együtt mint bom­lasz­tó, osz­tály­ide­gen ele­met. Az egész egy­ség előtt kel­lett hogy be­vall­ják bű­ne­i­ket: nyu­ga­ti pony­va­re­gé­nye­ket ol­vas­tak. Ké­sőbb meg­tud­ta, hogy mind a négy gye­rek ap­ját el­vit­ték a Du­na csa­tor­ná­hoz. Ott volt a leg­ször­nyűbb kény­szer­mun­ka­tá­bor Ro­má­ni­á­ban.

V.L. lel­ke­se­dett. Azon vet­te ész­re ma­gát, hogy a Pe­tő­fi szo­bor kö­ré gyűlt fi­a­ta­lok kö­zött el­szo­rult to­rok­kal együtt skan­dál­ja a tö­meg­gel: „A ma­gya­rok is­te­né­re es­kü­szünk, es­kü­szünk, hogy ra­bok to­vább nem le­szünk”. „Ma­gyar kor­mányt aka­runk, ma­gyar kor­mányt aka­runk!” ki­a­bál­ta a töb­bi­ek­kel együtt, bár ezt az egyet nem egé­szen ér­tet­te: ed­dig mi­lyen kor­mány volt?

„A Rá­di­ó­hoz! A Rá­di­ó­hoz!” ki­ál­tot­ta va­la­ki, és az órák óta egy hely­ben ál­ló tö­meg – mint­egy va­rázs­szó­ra – las­sú fo­lyam­ban el kez­dett a Bródy Sán­dor ut­ca fe­lé mo­zog­ni. V.L. nem tud­ta, hol van a Bródy Sán­dor ut­ca, de a tö­meg­ből már nem le­he­tett ki­ver­gőd­ni. Egy szűk ut­ca be­já­ra­tá­ig von­szo­ló­dott, ott fel­ka­pasz­ko­dott az egyik ka­pu mel­let­ti osz­lop­ra. Az ut­cá­ra a la­kók rá­di­ó­kat tet­tek ki, a han­gu­lat pat­ta­ná­sig fe­szült.

V.L. ol­vas­ta egy­szer az Élet és Tu­do­mány­ban, hogy a nagy tö­meg­be össze­ve­rő­dött em­be­rek han­gu­la­ta mé­rő­esz­kö­zök­kel is ki­mu­tat­ha­tó fe­szült­sé­get pro­du­kál. Most ezt a sa­ját ideg­rend­sze­rén érez­te. Resz­ke­tett. Hi­á­ba pró­bált el­len­áll­ni, hi­á­ba mar­kolt be­le a sa­ját kar­já­ba, a re­me­gé­se nem szűnt meg.

Lö­vé­se­ket hal­lott. A tö­meg meg­boly­dult. Egye­sek el­sza­lad­ni ké­szül­tek, má­sok még job­ban to­long­tak a Rá­dió be­já­ra­ta irá­nyá­ba. V.L.-t aka­ra­ta el­le­né­re a Mú­ze­um kör­út fe­lé so­dor­ta egy áram­lás. Te­her­au­tók jöt­tek, te­li em­be­rek­kel. Ki­ve­re­ked­te ma­gát a tö­meg­ből és gya­log el­in­dult. Órá­kon ke­resz­tül bo­lyon­gott a vá­ros­ban, nem ta­lál­ta meg a szál­lás­hely­ét. Ap­ját még a te­me­tés után nem sok­kal el­vesz­tet­te, csak ké­sőbb tud­ta meg, hogy ő is ott volt a Rá­di­ó­nál. Egy ka­pu­alj­ban húz­ta meg ma­gát, ahol még két kis­di­ák-for­ma srác is össze­bújt. Ők sem tud­tak ha­za­men­ni.

Más­nap, ami­kor meg­gém­be­red­ve ki­ká­szo­ló­dott a ka­pu­alj­ból, sem­mi más gon­do­la­ta nem volt, mint­hogy vo­nat­hoz kel­le­ne men­nie. Egy kö­zért­ben in­gyen mér­tek te­át. Mun­kás­ki­né­zé­sű em­be­rek be­szél­ge­té­sé­ből ki­vet­te, hogy elő­ző es­te ha­lot­tak is vol­tak. Nem le­he­tett tud­ni, hogy ávó­sok vagy tűn­te­tők hal­tak meg. El­in­dult a szá­má­ra is­me­ret­len nagy­vá­ros ut­cá­in. Egy­szer­re a tá­vol­ból mé­lyen dü­bör­gő ro­bajt hal­lott. Tan­kok kö­ze­led­tek, elő­re me­resz­tett ágyú­cső­vel. A fal­hoz hú­zó­dott. A tan­kok las­san ha­lad­tak, ő fut­ni kez­dett. Be­tért az el­ső mel­lék­ut­cá­ba, még fu­tott egy da­ra­big, majd meg­ál­la­pí­tot­ta: a tan­kok eb­be az ut­cá­ba nem jö­het­nek be. Las­sí­tott. Leg­alább egy fél órát bo­lyon­gott, most már cél­ta­la­nul. Az­tán az ut­ca megint szé­le­se­dett, egy­re több em­ber járt-kelt, cso­por­tok­ba ve­rőd­ve be­szél­get­tek, egye­dül az új­ság­árus bó­dé­ja kö­rül volt to­lon­gás. Sze­gény em­bert a szó szo­ros ér­te­lem­ben meg­ro­ha­moz­ták, és egy lám­pa­osz­lop­ra ka­pasz­kod­va osz­to­gat­ta in­gyen a la­po­kat, röp­la­po­kat, amíg min­den új­ság­tól meg­sza­ba­dult. Csak a he­ti­lap­ok ma­rad­tak a nya­kán, de a be­vé­tel­nek úgy­is fuccs volt. Egy ki­ra­kat üve­gé­re fe­hér fes­ték­kel fel­ír­ta va­la­ki: „Talp­ra magyar, hí a ha­za, min­den rusz­ki men­jen ha­za”.

V.L. mint egy ré­szeg­ség­ből, hir­te­len ma­gá­hoz tért. Ed­dig csak azt ér­tet­te, hogy az em­be­rek olyan szo­ci­a­liz­must akar­nak, ami nem­csak a „Kucsera elv­tár­sa­ké”, ha­nem min­den­kié. Ahol sza­bad a vé­le­mény­mon­dás és nem ha­mi­sít­ják meg a sza­va­za­to­kat. Ahol a vá­lasz­tá­so­kon tény­leg le­het vá­lasz­ta­ni va­la­kik kö­zött. Lel­ke­sen hall­gat­ta a di­á­kok szó­nok­la­ta­it egy de­mok­ra­ti­ku­sabb egye­te­mi éle­tért, azért, hogy a di­á­kok ma­guk vá­laszt­has­sák meg a ve­ze­tő­i­ket. Mind-mind olyan té­ma volt, ami­ről hal­kan, össze­súg­va, Ko­lozs­vá­ron is be­szél­get­tek a di­á­kok. A Szov­jet­uni­ó­ban vég­be­ment vál­to­zá­sok, a sze­mé­lyi kul­tusz le­ál­do­zá­sa után mind­ez le­het­sé­ges­nek is tűnt. Em­ber­hez mél­tó élet, em­ber­hez mél­tó szo­ci­a­liz­mus.

De a tör­té­ne­lem­köny­vek lel­kes ol­va­só­ja­ként egyet­len egy dol­got nem tu­dott el­kép­zel­ni: azt, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a vi­lág­égés árán ki­ala­kult erő­zó­nák­ban egy újabb vi­lág­há­bo­rú nél­kül a leg­ki­sebb rés is ke­let­kez­het.

V.L. más­nap már Ko­lozs­vá­ron volt. Az egye­te­men tel­je­sen fel­bo­rult a rend, órák he­lyett gyű­lé­sek vol­tak, ut­cai tűn­te­tést ter­vez­tek, egy vá­lasz­tott di­ák­bi­zott­ság ti­zen­két pont­ba fog­lal­ta össze a di­á­kok kö­ve­te­lé­se­it, ezek kö­zött nem sze­re­pelt a szov­jet csa­pa­tok ki­vo­ná­sa. V.L. el­járt a gyű­lé­sek­re, de nem ke­rült a di­ák­ve­zé­rek kö­zé. A di­á­kok az év­fo­lyam­ve­ze­tő ta­nár­se­géd kö­ré gyü­le­kez­tek, aki hig­gadt­sá­gá­val, ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­gá­val, ugyan­ak­kor a ha­tá­ro­zott el­vi ki­ál­lá­sá­val el­nyer­te a di­á­kok fel­tét­len bi­zal­mát.

Az édes­any­ja ke­res­te te­le­fo­non. Meg­kér­te, hogy ha tud időt sza­kí­ta­ni, jöj­jön el Te­mes­vár­ra, mert ap­ja nem ér­zi jól ma­gát, egy be­teg­ség ágy­nak dön­töt­te. Hét vé­gén ha­za­u­ta­zott. Ap­ját be­utal­ták a kór­ház­ba, va­la­mi is­me­ret­len emész­tő­szer­vi be­teg­ség tá­mad­ta meg, az or­vo­sok há­rom nap után sem tud­tak sem­mi pon­to­sat mon­da­ni. Az ál­la­po­ta egy­re rosszab­bo­dott. Te­le­fo­nált az egyik év­fo­lyam­tár­sá­nak, meg­tud­ta tő­le, hogy a ta­ní­tás szü­ne­tel, aki akar, ha­za­me­het.

No­vem­ber ne­gye­di­kén a rá­di­ó­ból tud­ta meg, hogy a fel­ke­lést vagy for­ra­dal­mat vér­be foj­tot­ták. Mi­re vissza­ment Ko­lozs­vár­ra, há­rom év­fo­lyam­tár­sát és a ta­nár­se­gé­det már le­tar­tóz­tat­ták. A tár­gya­lás nyil­vá­nos volt, mind a négy vád­lott el­is­mer­te, hogy vé­tett, kér­ték, hogy ve­gyék fi­gye­lem­be élet­ko­ru­kat (egyi­kük sem volt húsz éves, mert egy gyor­sí­tott lí­ce­u­mi kí­sér­let nem­ze­dé­ké­hez tar­toz­tak: ti­ze­dik­ből érett­sé­giz­tek). A vád­ló (ügyész) ha­za­áru­lás­nak ne­vez­te amit tet­tek, a szo­ci­a­lis­ta rend­szert akar­ták meg­dön­te­ni. A vé­dő­ügy­véd az ügyész­hez ha­son­ló­an a vád­lot­tak bű­nös­sé­gét bi­zo­nyít­gat­ta. A ta­nár­se­géd hat, a töb­bi­ek négy-négy év bör­tön­bün­te­tést kap­tak.

1958 ok­tó­ber. A szov­jet párt­ve­ze­tés a ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­se után tett egy olyan ki­je­len­tést, hogy a Var­sói Szer­ző­dés or­szá­ga­i­ból idő­vel ki fog­ják von­ni a szov­jet csa­pa­to­kat. El­ső­ként (és mint utó­lag ki­de­rült, utol­só­nak) a leg­hű­sé­ge­sebb szö­vet­sé­ges, Ro­má­nia jö­he­tett szó­ba, amely vál­lal­ta a ma­gyar for­ra­da­lom ve­ze­tő­i­nek a fog­va tar­tá­sát. Ugyan­ak­kor a sa­ját te­rü­le­tén, bár vi­szony­lag csend volt, és fegy­ve­res fel­ke­lés­nek sem­mi­lyen je­le nem mu­tat­ko­zott, pél­dás bün­te­té­se­ket sza­bott ki azok­nak is, akik csak be­szél­tek egy eset­le­ges tűn­te­tés­ről. Több, mint nyolc­ezer, zöm­mel fi­a­tal em­ber ke­rült nem is bör­tön­be, ha­nem, amint ké­sőbb ki­de­rült, kény­szer­mun­ka tá­bo­rok­ba. En­nek el­le­né­re a szov­jet ve­ze­tés még job­ban meg akart győ­ződ­ni csat­ló­sa hű­sé­gé­ről és kö­ve­tel­te, vizs­gál­ják felül, hogy kel­lően szi­go­rú volt-e a meg­tor­lás.

A Bo­lya­in a fe­lül­vizs­gá­lás for­má­ja az Ifjúmunkás Szövetség (IMSZ) gyű­lése volt az egye­tem sé­ta­té­ri Au­lá­já­ban, ahol há­rom ak­ti­vis­ta sor­ra ki­hív­ta az elő­re ki­sze­melt di­á­ko­kat a do­bo­gó­ra, kö­ve­tel­ve, hogy vall­ja­nak színt: for­ra­da­lom volt, vagy el­len­for­ra­da­lom. El­íté­lik-e mind­azt, amit a fa­sisz­ta fel­ke­lők el­kö­vet­tek vagy sem?

V.L.-t is ki­szó­lí­tot­ták. A kér­dés így szólt:

– Ha öt­ven­hat ok­tó­be­ré­ben Bu­da­pes­ten fegy­ver lett vol­na a ke­zed­ben, ki­re lőt­tél vol­na: az oro­szok­ra vagy az el­len­for­ra­dal­már­ok­ra?

V.L. gon­dol­ko­dás nél­kül vá­la­szolt.

– Fő­be lőt­tem vol­na ma­gam.

Az Au­la ki­já­ra­tá­nál már vár­ta egy szekus tiszt. Nyolc évre ítélték. Há­rom évi kény­szer­mun­ka és má­sik há­rom év kény­szer­lak­hely után sza­ba­dult. Volt ere­je és am­bí­ci­ó­ja el­vé­gez­ni … a köz­gaz­da­sá­gi egye­te­met (bár­mennyi­re utál­ta is ko­ráb­ban a „po­li­ti­kai gaz­da­ság­tant”). Ké­sőbb disszi­dált Ame­ri­ká­ba. Ma már nem él. Ennyi volt.

Advertisements
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s