nem azt hittük, amit láttunk

1989 őszén már nagyon vártuk. A kommunizmus fellegvárában, Moszkvában a szovjet kommunista pártvezér, Gorbacsov gazdasági és társadalmi átalakítást („peresztrojka”) és politikai, társadalmi nyitást („glaznoszty”) hirdetett; megtörtént a bársonyos forradalom Prágában; Magyarország szovjet rábólintással az osztrák határon át a „szabad világba” engedte a kelet-német turistákat, a magyar kommunista párt az MSZMP-ből az ‘M’ betű kihagyásával demokratikus párttá alakult … csak épp

Romániában méla csend.

A közszolgálati televízió bukaresti székházában takaréklángon pislog a munka, négy éve a tévé mindössze két órányi fekete-fehér adást sugároz este nyolctól tízig, ami főleg a negyed százada uralkodó mindenható diktátor aznapi ténykedéséről szól. A kulturális adás a pártot és vezérét dicsérő „Megéneklünk, Románia” sorozat erősen nacionalista rendezvényeit szerkeszti, a zenei osztály tömegdalokat gyárt, a színházi szerkesztőség tévéjátékok és színházi közvetítések helyett Ceaușescut istenítő verseket kell produkáljon, magyar, német adás négy éve nem létezik.

A magyar adás megszűnése óta zenei rendezőként dolgoztam a televízió és a rádió stúdióiban, szorgalmasan készítettünk felvételeket olyan hangversenyekről is, amelyekről tudtuk, hogy nem kerülhetnek be a két órás adásba.

Soha olyan nyugodt életem nem volt,

de olyan kilátástalan sem.

Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, családunk, barátaink küldték szalagon Váradról, Temesvárról a magyar tévé adásait Tőkés László temesvári lelkész hadakozásáról a püspökével, aztán Tőkés nemcsak a maga személyes elégedetlenségét mondta el, hanem a lakosság kiéheztetéséről, a szabad vélemény-nyilvánítás teljes hiányáról is beszélt. Azt hittük, azonnal letartóztatják.

Feleségemmel, Veronkával ’89 november utolsó hetében leutaztunk Temesvárra, hogy meghallgassuk a bátor lelkészt. A templom felé menet láthatóan filmezett bennünket egy szekus, az oldalán lévő, kamera alakú táskáját forgatta utánunk. A zsúfolásig megtelt templomban egy fiatal, jóképű, jó hangú pap prédikált, szépen felépítette a mondanivalóját, majd lejött a szószékról és református szokás szerint közérdekű közlendők következtek, amiben – rendhagyó módon – elmondta azt is, hogy milyen levelet kapott a püspöktől, mit válaszolt, azon a héten mi történt vele és családjával, hogy egy civil ruhás elvtárs meglátogatta és mit akart tőle stb. Ha valaki az első sorban bekapcsolt egy kazettás magnót, kiváló felvételt készíthetett.

Később, amikor újraindítottuk a magyar tévéadást, akkor értettem meg, hogy a fiatal temesvári lelkész ösztönösen érezte annak

a fegyvernek a hihetetlen erejét,

amit úgy hívnak: nyilvánosság.

Az elérhető legnagyobb nyilvánosság pajzsát tartotta maga elé (magyar, kanadai televízió, SZER), a rendszer pedig, amely tiltakozó kisembereket percek alatt elintézett, akár el is tüntetett, a már nemzetközileg is ismert értelmiségieket megpróbálta megfélemlíteni, de valódi atrocitást már nem követett el ellenük.

Visszavonatoztunk Bukarestbe. Egyik este ballagtam hazafele a tévéből az adások biztonságáért felelő, történetesen magyar felvigyázóval, Ádámmal (tovarășul Adam), aki románul ízig-vérig bukarestiesen, magyarul meg ízes nyelvjárásban beszélt. Tudtam, hogy bár biztonsági, de rendes embernek tartják. A környező sötét kis utcákon (közvilágítás semmi) mondogatni kezdtem, hogy minden mozog a környéken, csak nálunk nem történik semmi. Erre Ádám: „Hallgasson rám! Nem fogja megérni a születésnapját!” Én csak ráztam a fejem hitetlenül. December volt, Ceaușescu születésnapja január 26-án lesz, addig már csak pár hét van, közben az Újév … Később gyakran eszembe jutott Ádám szövege.

Vajon mit tudhatott?

Aztán jöttek a hírek a temesvári tüntetésekről. Az egész ország figyelt, hallgatta a rádiókat, az emberek suttogva adták tovább értesüléseiket. A tévében Ceaușescu külföldi ügynökségek (így mondta: „agenturile străine”) és irredenta beavatkozók ellenséges tevékenységéről beszélt, gyári munkások olvastak fel tiltakozó nyilatkozatokat, Hajdú Győző, az Igaz Szó irodalmi lap főszerkesztője elmondta, hogy Romániában a magyaroknak minden joguk megvan, vannak iskoláik, egyetemi oktatásuk, színházaik, lapjaik és mindezt a Pártnak és Ceaușescunak köszönhetik. Aki látta, a szégyen környékezhette, hisz akkor már se rádiónk, se tévénk nem volt, folyt az iskoláink egyesítése egy-egy román tanintézettel, majd a magyar tagozatok fokozatos elsorvasztása.

Közelgett a karácsony. December 21-én nagygyűlés a Palota téren, a szokásos felállásban. Ceau (îgy emlegettük) a Központi Bizottság épületének erkélyén, az összeverbuvált, szervezett és fegyelmezett tömeg – rendszerint kb.

100.000 ember – a téren.

Veronkával és Simonffy Kati kollégával néztük otthon az élő közvetítést. Ceau a temesvári forradalomról azt állítja, hogy idegen hatalmak kémszervezetei szervezték … a „sokoldalúan fejlett szocializmus” a legmagasabb rendű rendszer …

Beszéd közben egyszer csak elhallgat, a tér jobboldala felé néz, valami zaj hallik, kiáltozás, a világoskék lepedőszerű háttér mögül valaki behúzza a diktátort. A tévékészülék előtt hanyatt dobjuk magunkat. Most! Most megtörténik a rég várt fordulat! Aztán visszajön mégis és folytatja a beszédet. Ígérgetni kezd, a gyermeknevelési pénzt havi 100 lejre fogja emelni. Izgatottabban, gyorsabban beszél,

valami mégis történhetett.

Kimegyünk az utcára. Különlegesen enyhe, barátságos idő van. A Palota téren és környékén átlátszó pajzsos katonák sorakoznak, meglehetősen rendetlenül. Azelőtt sosem láttunk ilyeneket. Nyüzsgő embercsoportok. Az Amzei piac mellett megyünk a Romana tér felé, néhány háziasszony nyugodtan vásárolgat. A Romana tér zsúfolásig telve, a térbe torkolló utcákon fegyveresek. A járdán egy civil ruhás álldogál, bíztat hogy menjünk be a térre. Provokátornak nézem. A mellékutcából látjuk, hogy a tér közepén álló nagy kiterjedésű szobortalapzaton, amelyre N. C. valamilyen szörnyű, ízléstelen emlékművet akart emeltetni, fiatal fiúk – az enyhe decemberben ingujjban – transzparenst lobogtatnak, amelyen ez áll: Jos Ceaușescu! A tömeg üvölt, a kör alakú tér visszhangzik, döng mint egy katlan. Le Ceaușescuval! Hátunkat kiverte a hideg verejték. Lehetetlen! Ilyet Romániában büntetlenül nem mondhat senki, azok a rövid hajú suhancok még gyerekek! Ma már sejtem, hogy szekus tanoncok voltak, a későbbi napokban egy este az állomás környékén egész autóbusznyi majdnem egyforma kicstári civil ruhába öltözött fiatallal találkoztam,

azt mondták: ők forradalmárok.

Menjünk innen, mert lőni fognak, a két éves Marci fiunk otthon van Annuska nénivel. Elindulunk a Știrbei Vodán az északi pályaudvar irányába hazafelé. Alig érünk egy utcával arrébb, lövöldözést hallunk. Nem lehet tudni, hogy honnan jönnek a lövések.

Másnap, december 22-én délelőtt ismét az utcán vagyunk. A főváros legfontosabb sugárútja, a Magheru , amely a Romana tértől az Egyetemig, az Intercontinental szállóig ér, körbe van zárva. Minden mellékutcán páncélos kocsik, pajzsos rohamosztagok. Egy tiszttől kérdezzük, hogy beenged a Magherura, ahol folyik a tüntetés? Azt mondja bemehetünk, de többet nem jöhetünk ki. A sugárúton le-fel hullámzik a tömeg és ütemesen kiabálja: Le a zsarnokkal! Le a kommunizmussal! Öngyilkosok, gondoljuk, hiszen onnan nem szabadul ki senki.

A Palota tér is tele van emberekkel. Különböző irányokba vonuló rendetlen, több száz lelkes csoportok. Találkozunk egy orvos ismerősünkkel, dr. Mihai Pop szemorvossal. Mosolyog, lelkes. A Központi Bizottság tetejéről

felszáll egy helikopter.

Az emberek felszabadultak, vidáman üdvözlik egymást. Ötletem támad (felrémlik ötvenhat), menjünk a Rádióhoz! A Rádióhoz! Többen kiabáljuk, egy csoport arra indul.

Közben máris mást gondolunk, hazarohanunk és Trabantba vágjuk magunkat. Tülkölve, nyitott kocsiablakokkal, üvöltözve “vágtatunk” be (az idézőjel a max. 90 km/óra Trabantom száguldásának szól) … nem a Rádió, hanem a Televízió udvarára.

Egy héten keresztül csak hálni járok haza, hol nappal, hol éjszaka, Katival váltjuk egymást a négyes stúdióban. Itt van a rég várt pillanat, a hosszú némaság után lehet beszélni, élni, lélegezni. Egyetlen dolog foglalkoztat bennünket. Már legalább öt éve a propagandából még a “románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek” szlogen is eltűnt, az erdélyi magyarok mint

români de expresie maghiară”

jelennek meg a szónoklatokban, és egyébként a románok legősibb és legádázabb ellenségei. Most itt a pillanat, hogy a forradalom első perceitől jelen legyünk a változásokban, tudassuk a világgal, hogy igenis, a magyarok is támogatják a román forradalmat, hogy ebben a forradalomban a szikra-szerepet egy temesvári magyar pap, Tőkés László játszotta, hogy…

Szinte erőszakkal “citáljuk be” a magyar nagykövetet. Hosszasan kell magyaráznom Szőcs Pálnak, hogy miután a holland, a bolgár, a dán stb. nagykövet már megszólalt és kormányaik támogatásáról biztosította az új román vezetőket, ideje, hogy Magyarország is letegye a garast. Megsértődik. “Ki maga, hol volt eddig, hogy nem ismertem?” Igaza volt, ’83 óta nem utazhattam külföldre és már évek óta nem tartoztam a követségi fogadások meghívottai közé. A nagykövet úr mégis csak bejön a tévébe első tanácsosával, Rudas Ernővel, a későbbi nagykövettel. Egyengetjük az útját az élő adásban való fellépéshez Domokos Gézának, aki

bejelenti az RMDSZ megalakulását …

ami aztán később meg is alakul.

A karácsonyt a televízió négyes stúdiójában töltjük, felváltva. Sikerül beszerveznünk karácsonyi dalokat, megszólal adásban a román televízió létezése óta először: „Mennyből az angyal”. A képernyőn kiíratjuk négy nyelven: “Boldog karácsonyi ünnepeket!” Megrázok egy korondi csengőt: „Megjött a Jézuska!”. Összeölelkezünk a stúdióban jelen levő román kollégákkal. Megjelenünk Simonffy Katival, majd a német kollégákkal a képernyőn, bejátszunk egy részletet a

“Mondod-e még?”

c. filmből, amelyben Sütő András a hajdani és majdani Bethlen Gábor Kollégiumról elmélkedik, amelynek „a viszonylagos örökkévalóság terein mindétig fenn kell maradnia!” A cím előtt megjelenik a szöveg: “A Román Televízió Magyar szerkesztősége bemutatja”. Az emberek másnap már azt rebesgették: újra indult a magyar adás. Később tudtam meg: azt az adást többek között Svédországban, Ausztriában és Németországban is látták. Budapesten a Magyar Televízióban Vári Attila, volt kollégánk fordította a román szöveget, televízió történeti pillanatot emlegetett.

A következő napokban a szó szoros értelemben visszafoglaltuk a szerkesztőségi szobákat és 1990. január nyolcadikán megkezdtük a hétfő délutáni három órás magyar nyelvű műsor sugárzását volt kollégákkal és vállalkozó fiatalokkal, mindenféle hivatalos jóváhagyás nélkül, a saját kezdeményezésünkre, a román kollégák egyetértésével. Ez volt

a mi békés média-forradalmunk.

Milyen szépen hangzik mindez. De közben, szinte az első perctől éreztem, hogy valami nem stimmel. A Gara de Nord terén laktunk. December utolsó hetében nap mint nap több ízben félórákig szólt egy gépfegyver. A blokk hatodik emeleti utcai szobájában elkerültük az ablakot, a gyerek ilyenkor a szomszédban egy udvari szobában volt. Egyszer kikukucskáltam a lövések szünetében az utcára, látom, hogy egy idős néni sétáltat egy kisgyereket. Megint lőnek, méternyire a hátuk mögött szikrázik az aszfalt. Tovább sétálnak.

Más. A Tévé Pangratti utcai bejáratához vezető kis utcán megyek a kapu felé. Látom, hogy egy katona a baloldali járdán féltérdre ereszkedve célozza a szembeni első emeleti ablakot. Megállok. Mellettem mondja valaki, hogy egy terrorista van az épületben. Az ablakban megmozdul valami. A katona lő. Látja, hogy mennék előre, leereszti a fegyverét, int, hogy mehetek. Aztán megint hallom, hogy valaki lő.

Más. A tévé udvara napokig tömve volt emberekkel Iliescu felhívására: „Să vină oamenii de bine în apărarea instituțiilor democratice!” Az udvaron tankok, amelyek néha lőnek valahova, messziről is hallatszanak lövések, tízezernyi golyót lőhettek ki naponta. Eltelt akár egy nap is, hogy a tömegből senki nem sebesült meg. Álldogáltak, nyüzsögtek. Aztán egyszer csak Schwáby Feri volt és későbbi operatőr kolléga feldúlva berohan az épületbe: „Mellettem loccsant ki egy embernek az agya!”

Aki lőtt, talán maga sem tudta,

hogy hányadik lövedék az éles.

Más. A 4. Stúdióban rendszeres volt a riadalomkeltés: „a pepsi, amit behoztak, mérgezett!”. „terroristát fogtak el a pincében” és ehhez hasonlók. A szinte éjjel-nappal dolgozó stáb idegei pattanásig feszültek. Csak a két híradós kolléga, aki egy-két évtizede írta és bemondta a szövegeket a szocializmus sikereiről és a diktátor házaspár zsenialitásáról, nos ők nyugodtan üldögéltek egy kis asztalnál, fütyültek minden ijesztgetésre. Amúgy sejtettük, hogy a híradó első emberei a Szekuban tiszti rangot viselnek.

Más. Januárban a tévé épületében kifüggesztettek egy hirdetést, hogy a tévé forradalmárai megalakítanak egy egyesületet, aki részt vett a forradalomban valamilyen módon, jöjjön el. A 4. Stúdió, ahonnan az egyetlen országos kommunikáció folyt, ami nemcsak az utcai eseményeket közvetítette, hanem ott jelentkezett az új országos vezetőség, forradalmi helyszínnek számított. Elmentem. Amikor szétnéztem és ott láttam a híradósokat, a nemzetközi osztály bizalmi embereit, a volt elnök titkárnőjét és a kaput őrző biztonsági kék egyenruhásokat, kifordultam. Ha ezek forradalmárok, nem tartozom közéjük. Mind beléptek az egyesületbe és megkapták a „forradalmároknak” járó anyagi előnyöket: apanázst, üdülőhelyi telket stb. Ma sem bánom, hogy nem maradtam ott.

Akkor, ’89 decemberében, bár sok mindent észre vehettünk volna,

nem azt hittük, amit láttunk,

hanem azt láttuk, amit hittünk.

Addigi életünket egy abszurd, hazug világban éltük, amelyben a körülöttünk lévő valóság megjelenítésére legfeljebb kifinomult irodalmi formákban volt valamelyes lehetőség, az olvasható, hallgatható hazai információknak semmi közük nem volt ahhoz, ami valójában történik az országban. Utazni külföldre, főleg nyugatra csak kiváltságosaknak lehetett, vagy annak, aki végleg elment. Két alapvető értelmi szükséglet, a vélemény szabad kifejezése és az utazási szabadság évtizedek óta nem létezett.

Amikor a fél Európát érintő változások a nyolcvanas évek vége felé beindultak, az ember azt hitte, hogy ami addig volt, legfeljebb egy tévedés, egy lázálom, egy abszurd, múló történelmi epizód volt, ami természetesen elmúlik, el fog múlni, ha másként nem, a tömegek elégedetlensége, fellépése árán. Hittük, hogy a forradalom valódi. Hittük, hogy nincs a nevelésben hatásosan elhintett magyar-gyűlölet, mindössze Ceau próbált ellenségképet állítani. Hittük, hogy egy forradalom meghozza a román-magyar történelmi kibékülést is.

Azt hittük.

Boros Zoltán

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s